Obamára vár a világ

Megint egy riasztó válság tette (a 21-ik században még inkább) anakronisztikussá e túl hosszú amerikai hatalomváltási időszakot. Sajnos feledésbe ment az a memoár, amelyben Woodrow Wilsonnak a külügyminisztere megírta: a princetoni professzorból lett elnök az 1916-os, az utolsó percig kétséges újraválasztása előtt pár nappal zárt borítékot adott át neki, amit vereség esetén kellett volna felbontania. Wilson, ha a világháborús rendkívüli helyzetben elvesztette volna a novemberi választást, kész volt kinevezni külügyminiszternek, vagyis az akkori utódlási sorrendben az alelnök után következőnek a győztes ellenfelét, s utána a második emberrel együtt tüstént lemondani, vagyis több hónapos várakoztatás nélkül átadni a hatalmat. Hoover, aki Wilsonnak beosztottja és nagy tisztelője volt őszintén sajnálta, hogy túl későn (a harmincas évek derekán megjelent könyvből) tudta ezt meg, mert kész lett volna követni ezt a szokatlan receptet.
Bushnak és Cheneynek, alelnökének ez esze ágában sem volt, noha nekik időben felidézték a wilsoni megoldást. Sőt, a New York Times egyik publicistája szerint úgy viselkedik „béna kacsa” létére, mintha leszedné a képeket a Fehér Ház faláról, elvinné a bútorokat, de még a Rózsa Kertet is méreggel szórná tele: nem megkönnyíteni igyekszik, hanem megnehezíteni Obama dolgát. Aki jobb híján csak sajtóértekezleteken és nyilatkozatokban jelezheti a január 20-tól esedékes válságkezelést, hiszen nem győzi hangsúlyozni, hogy Amerikának mindig csak egyetlen elnöke van. Még szerencse, hogy a kongresszus mindkét házában már (és január elejétől még nagyobb) többségben lévő demokraták szokatlan buzgósággal készítik elő a törvényeket Obamának azonnali aláírásra. 

 

Budapesttől erőteljesebb régióbeli szereplést sürgetnek

Charles Gati voltaképpen a legrégibb ma élő „régi nemzetes”, hiszen az ötvenes években volt a Magyar Nemzet munkatársa, akit 1955-ben politikai okokból rúgtak ki. Az 1956-ban az országot elhagyó Gati   ma a washingtoni Johns Hopkins egyetem professzoraként Amerika egyik vezető  kelet-európai szakértőjének számít, a Clinton-kormány idején egy ideig tanácsadó is volt a State Departmentben, vagyis szorosan kötődik a januárban kormányt alakjító demokratákhoz.
Mi az erősebb most az amerikai közhangulatban: a változás várakozása, vagy a recessziótól való félelem?
– A nyár végén Obamát még nagyban segítette az, hogy a változást tette kampánya középpontjába. Ez akkor talán legfőképpen politikai változást jelentett, azaz a népszerűtlen Bush és egyben a republikánusok leváltását. Szeptember óta azonban a gazdaság uralja a politikai légkört is. A recesszió ma már hivatalosan is elismert valóság. A mai félelem oka egy esetleges, az 1930-as évekhez hasonló depresszió, vagyis a gazdaság további, alapos gyengülése.
Tényleg lehet arra számítani, hogy Obama egy második New Dealt csinál?
– Igen, s ennek több oka is van. A gazdasági helyzet alkalmat kínál arra, hogy az ország észrevegye: Amerika most mar néhány évtizede elhanyagolja az infrastruktúra modernizálását, sőt néha a karbantartását is. Hidak gyengülnek, az utak nem tartanak lépést a forgalommal, a mobil telefonszolgálat ma Európa-szerte – Magyarországon is – jobb, mint itt. A másik ok közvetlenül kapcsolódik a mostani gazdasági válsághoz. A nagy bankok után nagy vállalatok is bezárhatják kapuikat, ami az egyre fájdalmasabb, amerikai méretekben magas munkanélküliséget tovább növelne. Ezért olyan fontos, hogy a kongresszus jelentős kölcsönöket nyújtson az autóiparnak. E pillanatban senki sem tudja, hány nagyvállalatot kell állami pénzen megmenteni a tönkremenéstől.
– Vita kérdése marad azonban az, hogy milyen szerepet játsszon az állam a gazdaságban. A republikánus, sőt a demokrata elmélet a szabad piacot támogatja, ami nagyszerű eredményeket produkált, de – mint most látjuk – óriási veszteségekhez is vezet. Ám ez az elmélet e pillanatban háttérbe szorul, mert a gyakorlati kérdés az, hogy ki más tudná az egész, valaha oly sikeres autóipart megmenteni. A válasz az, hogy nincs más alternatíva. Ezt ma a politikai es gazdasági elit nagy többsége el is fogadja, de vannak, akik figyelmeztetnek: az állam végeredményben ne irányítsa a gazdaságot, mert ez egy szocialista lejtőhöz vezethet.
Kormányába sok centrista és „clintonista” került, mennyiben lesz ez az előző demokrata kormányzás folytatása és mennyiben az a változtatás, amit Obama ígért kampányában?
– A gazdasági helyzet miatt Obama ígéreteinek egy részét el kell halasztani. Kétlem, hogy egy fontos és időszerű egészségügyi reform hamarosan megvalósulna. Véleményem szerint azonban a sajtó tévesen ítéli meg a miniszterek kiválasztását. Van köztük „centrista” is, „clintonista” is, de a program Obamáé. Ügyes politikai húzásnak tartom részéről, hogy azokat ülteti fontos pozíciókba, akik esetleg nem mindenben értenek vele egyet, de kinevezésükkel elkötelezik magukat Obama programjának a megvalósítására.
Milyen külügyminiszter lesz Hillary Clinton, melyik elődjére fog leginkább emlékeztetni? S mennyire lesz valóban szoros kapcsolata az elnökkel, akinek vetélytársa volt?
– Hillary Clinton nagy előnye az, hogy „sztár,” azaz az egész világ ismeri. Hátránya, hogy a külpolitikában nem eléggé jártas még. Biztos, hogy Obama utasításai szerint látja majd el feladatát; bár nem látok a színfalak mögé, de úgy tűnik, hogy kapcsolatuk valóban szoros. Ez egyáltalán nem zárja ki a gyakori konfliktusok lehetőségét Obama emberei, akik a Nemzetbiztonsági Tanácsban játszanak majd döntő szerepet, és Clintonné nagyszámú külügyminisztériumi stábja között.
Lesz-e magyar kötődésű, netán származású amerikai nagykövet Budapesten? Mire számíthat Magyarország az Obama-kormány idején?
– Négyévenként, minden elnökválasztás után vannak magyar származású önjelöltek Tudomásom szerint Nicholas Salgo volt az egyetlen magyar származású nagykövet Budapesten – ez az 1980-as években volt. Kétlem, hogy ez megismétlődne.
– A második lehetőség az, hogy Obamáék egy hivatásos, karrier-diplomatát küldenek Budapestre. Több magas rangú diplomatáról tudok, akik alacsonyabb állásban már jó néhány évet töltöttek Budapesten, jól beszélik a nyelvet, nem is szólva arról, hogy ismerik az országot, történelmét, eredményeit, problémait, s így „magyar kötödésük” vitathatatlan. Egyikük meg a vízipólót is megszerette… Nem titkolom: véleményem szerint ez lenne a legjobb megoldás.
– A harmadik lehetőség az, hogy újra politikai kinevezett lesz a nagykövet. Ha igen, akkor is remélem, hogy betartja az új amerikai kormány ismetelt ígéretét és fontos feladatának tekinti azt, hogy megismerje és tisztelettel meghallgassa a mindenkori magyar kormány és a mindenkori magyar ellenzék véleményét. Arra számítok, hogy ezt az utasítást kapja: LISTEN, DO NOT LECTURE – s szerénységével igyekszik magát megszerettetni. Kevésbé számít az, hogy ki ül a Szabadság téri irodában. A kérdés inkább az, hogy egyrészt mit tesz Washington a magyar-amerikai viszony további mélyítése érdekében, másrészt az, hogy milyen prioritást ad Budapest az amerikai kapcsolatnak.  Bár arra számítok, hogy Obamáék segítséget kérnek majd a magyar kormánytól az afganisztáni háborúhoz, ugyanakkor azonban kiterjesztik a kulturális és politikai kapcsolatokat is. Mint tanárember, több magyar diákot szeretnek látni amerikai egyetemeken.
– A lényeg azonban az, hogy – talán éppen amerikai és európai bíztatásra – Magyarország aktívabb nemzetközi szerepet vállaljon a régióban, azaz Közép- és Kelet-Európában, s ily módon erősebb amerikai és európai hátszéllel segítse a szomszédos orszagokban élő magyar kisebbség helyzetét. Ehhez persze az kell, hogy Budapest zárkózzon fel Varsó és Prága mellé, mint a transzatlanti szövetség egyik legfontosabb és legmegbízhatóbb európai partnere.

Avar János

 

Havanna a Fehér Házra figyel

Január elsején Kubában a Batista-diktaturát megdöntő forradalom győzelmének ötvenedik évfordulóját ünneplik: a nyugati földrész szocialista kísérlete azóta dacol a mindössze 80 tengeri mérföldnyire lévő, immár egyedüli szuperhatalom Egyesült Államok gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi embargójával és fellazító politikájával.

Még kísért a Che-mítosz

1959 januárjának első napjaiban vonultak be Havannába több mint két éves gerillaháború után Fidel Castro főparancsnokkal az élen a szakállasok, s a kubai főváros hősökként köszöntötte a diktatúra megdöntőit. Castro forradalmának szekerét igen hamar a Szovjetunióhoz kötötte, igaz, sok választása nem igen volt a gyökeres társadalmi átalakulás véghezviteléhez a hidegháború időszakában. Mindez a régmúlt, miként az is, hogy a világ egy nukleáris összecsapáshoz legközelebb Kuba miatt, pontosabban az ott felállított szovjet rakéták miatt került, 1962-ben. A gerilla exportálása már végleg lekerült a napirendről, noha az argentin származású Che Guevara kubai comandante mítosza még mindig kísért a világban. A jelen szempontjából inkább az a fontos, hogy a szocialista világrendszer megszűntekor, a szovjet segítség elmaradásakor a karibi szigetország lakossága hajlandó volt átvészelni a gazdaságilag legkritikusabb éveket. Voltak ugyan szép számban, akik a „jóléti paradicsom” vonzásában a távozás útjára léptek, ám a kezdetben politikai, utóbb gazdaságinak minősített menekült-hullámot az Egyesült Államok a floridai parti őrség megerősítésével évek óta igyekszik nemcsak feltartóztatni, hanem vissza is toloncolni. A kubai-amerikai közösség létszáma így is meghaladja már az egy milliót, amely önmagában, s a latin-amerikai bevándorlók körében gyakorolt súlyával pedig végképp nyomós tétel az amerikai elnökválasztásokkor.
Kuba tehát méretétől, lakossága számától függetlenül ott van az Egyesült Államok mindenkori elnökének, tehát ott lesz Barack Obamának is a külpolitikai térképén.

A kubai modell az ingyenes közoktatásával, közegészségügyével példát mutatott a dél-amerikai földrészen, ahol az utóbbi évtizedekben a Washington által szorgalmazott neoliberális gazdaságpolitika tovább mélyítette a szakadékot a gazdagok és a szegények között.
A XXI. század beköszöntével a régióban alapvető politikai átrendeződés ment végbe, Kuba immár nem magányos szigetként dacol az Egyesült Államok politikájával. Baloldali elnökök kerültek választásokon hatalomra Chilétől Argentínán, Bolívián, a földrész meghatározó gazdasági hatalmának számító Brazílián, Ecuadoron, Venezuelán át Nicaraguáig, s ha a követett gazdaságpolitika eltérő is, a szegénység csökkentésének céljában egyetértenek.

Megszűnt elszigeteltség

Venezuela ráadásul néhány más stratégiai ágazatot is államosított már, ám a piacgazdaság többi szereplőit nem korlátozzák sehol sem, tehát ilyen értelemben nem követik a kubai mintát. A térség politikai színképének változásával ugyanakkor megszűnt Kuba elszigeteltsége, amelyet az Egyesült Államok még a hidegháború idején kényszerített ki. Kubát legutóbb már az úgynevezett riói csoportba, tehát regionális nemzetközi szervezetbe is visszavették. Anakronizmusként marad viszont az amerikai embargó, amely ellen egyébként az ENSZ közgyűlésében évek óta több mint 180 ország voksol.
Egy hónapja sincs, hogy Havannában vizitelt Dmitrij Medvegyev orosz és Hu Jintao kínai államfő is, pedig a kubai szocializmus valósága ideológiailag immár távoli mindkét hatalomtól. Ám a vizitekkel – hiszen a kínai és az orosz elnök is felkeresett más dél-amerikai országot is – egyúttal jelezték, hogy már egy új, multipoláris világképben gondolkodnak: egyre érdekeltebb a kapcsolatok szélesítésében az ásványi kincsekben gazdag, egyúttal fontos élelmiszertermelő régióban, amely egészen a közelmúltig az Egyesült Államok kizárólagos hátországának számított.
A 82 esztendős, két és fél éve betegeskedő Fidel helyett öccse, Raúl – aki február óta hivatalosan is átvette az államfői teendőket – arathatja le a babérokat az évfordulós ceremónián. Várható, hogy a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság alkalom lesz a kubai modell igazolására: lám immár az amerikai kormány is Marx tanaihoz, az állami beavatkozás módszereihez kényszerül nyúlni. Ugyanakkor a válság következményeit nem csak a szabadpiac képviselői, hanem az egész világ, így Latin-Amerika mostani baloldali kormányzatai is megszenvedik majd.

Obama beszűkült
mozgástere

Raúl Castro államfői beiktatásakor, februárban ígért bizonyos változásokat, elmozdulást a hatékonyságot fékező egyenlősditől a végzett munka szerinti bérezésig például. Szóba hozta a kettős fizetőeszköz, a kubai és a konvertibilis peso birtoklása okozta szociális egyenlőtlenségeket, amelyek feszültségeket keltenek a társadalomban. Lehet ugyan joggal hivatkozni hol az amerikai blokádra, hol a hurrikánok rombolására, ám – ha már említettük – Marxnak alighanem lenne néhány tanácsa, miként is lehetne a fejéről talpára állítani a kubai gazdaságot. A világválság közepette az sem zárható ki, hogy a havannai vezetés átértékelni kényszerül a Barack Obama megválasztásához fűzött korábbi reményeit. Obama kampányában ugyanis kilátásba helyezte, hogy kész Kuba vezetőivel találkozni, illetve a kubai-amerikaiak havannai utazási és pénzátutalási korlátozásait feloldani, amolyan első lépésként a Kuba ellen 45 éve hozott embargó lazítása felé. A recesszió szorításában a változást ígérő Obama alighanem komp-
romisszumokra kényszerül. Nem véletlenül figyelmeztetett a kubai központi sajtóban megjelenő „reflexióival” továbbra is üzenő Fidel: „Naivitás azt hinni, hogy egy intelligens személy jóindulata megváltoztathatja, amit az érdekek és az egoizmus századai hoztak létre”. Raúl Castro pedig Santiago de Cubában megelőlegezte a január elsejei évforduló kulcsmondatát, miszerint Kuba hű marad a forradalom céljaihoz az elkövetkező félévszázadban is.

Ortutay L. Gyula

 

Az elnézett válság

MIÉRT NEM VETTE ÉSZRE senki? – kérdezte meglepett hallgatóságától II. Erzsébet királynő a befolyásos és tekintélyes London School of Economics sokat látott és hallott dísztermében. A kérdésre nemcsak a brit uralkodó szeretne választ kapni, hanem mindenki, aki most retteg az Amerikában keletkezett pénzügyi válság gazdasági hatásaitól, elsősorban a gyors ütemben emelkedő munkanélküliségtől. Ám az érintettek, a közgazdászok nem tudnak felelni. Mert valószínűleg nem is lehet. S ezzel alighanem eldőlt az egyik fontosnak ígérkező reform sorsa is. Mármint, hogy legyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a krízisek előrejelzője. Vajon ki akadályozta meg a tisztes nemzetközi szervezetet abban, hogy felhívja a figyelmet azokra a folyamatokra, amelyek katasztrófa felé sodorták a fejlett gazdaságokat?
A királynő kérdésére ha feleletet nem is, magyarázatot mindenképpen ad A modern pénzügyi őrület története című munka, amely a Norton gondozásában és Michael Lewis szerkesztésében jelent meg Londonban. Az utóbbi huszonegy év négy nagy pénzügyi válságát elemzi számos szerző: az 1987-es tőzsdekrachot, az 1997-98-as ázsiai összeomlást, a 2000-es évek elejének internet-spekulációját és a mostani ingatlanfinanszírozási és bankkrízist. Egyiket sem jelezte előre senki, ám mindanynyiszor elhangzott a válságok kirobbanása után, hogy alapvetően új korszaknak kell következnie. Lewis inkább úgy teszi fel a kérdést, „vajon hányszor kell a világvégének eljönnie, hogy belássuk, nincs itt a világvége.” Az elemzői közösségből hallatszódtak aggodalmaskodó hangok, a központi bankok rutinszerűen ismételgették, hogy igenis látnak kockázatokat, de a derűlátók többen voltak, mint a borúlátók. S ennek is van
észszerű magyarázata: mint Kenneth Rogoff harvardi professzor, az IMF volt vezető közgazdásza mondja, „a Wall Streeten pesszimizmussal nem lehet pénzt csinálni”.
A londoni Financial Times megpróbálta csokorba gyűjteni, ki és mit mondott, ki mire hivatkozik most. Giulio Tremonti olasz pénzügyminiszter szerint Benedek pápáé a dicsőség, mert már 1985-ben megírta: a fegyelmezetlen gazdaságot önnön szabályai temetik maguk alá. Közelebb járhat azonban az igazsághoz Charles Bean, a Bank of England kormányzó-helyettese, aki úgy véli, a közgazdászok valójában tudták, hogy fenntarthatatlanul megbomlott a pénzügyi egyensúly, s ennek súlyos következményei lehetnek, de hogy egészen pontosan milyenek, azt senki sem volt képes előre megmondani. De találni olyanokat is, akik különösebben nem idegeskedtek. Ben Bernanke amerikai jegybankelnök azzal érvelt: az amerikai bankrendszer megerősödött a megelőző válságokban, s bátran szembe tudna nézni újabb kihívásokkal. Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke még idén júliusban is azzal érvelt, hogy a második és a harmadik negyedévben kissé gyengülhet a konjunktúra az eurózónában, de aztán jön a fellendülés. Most már jól tudjuk, hogy a valutaövezet országai mély recesszióba zuhantak. Az angol jegybank elnöke, Mervyn King májusban kizárta a gazdasági visszaesés lehetőségét. Ám a brit gazdaság van talán a legnagyobb bajban az unió fejlett országai közül.
KUDARCJÓSKÉNT viszont kétségkívül bejött Nouriel Roubininek, a New York-i Egyetem professzorának a jövendölése. Először 2006 augusztusában: „az ingatlanárak zuhanása, az olajárak emelkedése és a növekvő kamatok sokkal súlyosabb hanyatlást készítenek elő, mint a technológiai cégek részvényárfolyamának a süllyedése 2001-ben. Európa és Ázsia sem menekülhet. A drága olaj inflációs hatásai miatt azonban kevésbé viszi lejjebb a kamatot az európai jegybank, miközben költségvetési lazításra sincs lehetőség, hiszen a hét legfejlettebb ipari állam többsége a túlzott deficittől szenved már most is. A részvénypiacok globális méretekben könyvelnek majd el nagy veszteségeket, s ennek hatására a feltörekvő piacok valutái tovább gyengülnek, állampapírjaik árfolyamával együtt. A tetemes hiányokkal küzdő országokra leselkedik a legnagyobb veszély.” Visszatekintve az eseményekre ez azért elég pontos vízió volt. A Financial Times azonban Roubini érdemeit is megkérdőjelezi. Több tényező kétségkívül befolyásolhatta a szakértőket, s eltakarhatta a készülő eseményeket a szemük elől. Az első: nem lehetett érzékelni a globális gazdaság sérülékenységét, a dolgok azért nagyon jól mentek a kétezres évek derekán, éveken át. S ki gondolta volna, hogy az amerikai kormány végül veszni hagyja a Lehman Brothers befektetési bankot, amely döntés aztán pánikot vált ki világszerte. Másodszor: a közgazdászok nem gondolták, hogy az évtized elején a terrorakciókra és recesszióra válaszul leengedett jegybanki kamat ilyen eszeveszett hitelezési tevékenységet vált ki, ellenőrizhetetlenné váló pénzügyi innovációba csap át.
Harmadszor: a nyersanyagok – elsősorban az olaj és az élelmiszer – drágulása csökkentette a háztartások jövedelmét, s ez egybeesett az amerikai ingatlanfinanszírozási válság kipattanásával. Negyedszer: a vállalatok és általában az emberek előnyben kezdték részesíteni a készpénzt, ez pedig gyöngítette a jegybanki akciók hatását. Ötödször: elhatalmasodott az a vélekedés, hogy alapjában minden rendben van a gazdaságokban. Hatodszor: az elemzők mindennek a kedvező oldalát keresték, a kedvezőtlen jelenségekkel nem foglalkoztak. S azokat sem vették komolyan, akik minderről éppen az ellenkezőjét gondolták. Roubinit rendszeresen „leteremtették” a davosi világgazdasági fórumokon.
AZ ELEMZŐKNEK nyilván magukba kell nézniük, s újra eltöprengniük azon, vajon hol hibáztak. Ám Lewis könyvének recenziójában a The Economist megjegyzi, hiába hallatszottak néha-néha reszkető hangok, ki tud ellenállni a kísértésnek, ha olcsón vehet meg valamit, aminek az értéke ésszerű számítás szerint növekedni fog.
Adjunk még tíz évet Michael Lewisnak, és bizonyosan új kötettel rukkolhat ki. De megfogadhattuk volna Ratzinger bíboros húsz évvel ezelőtti intelmeit is, főként, ha sejtettük volna, hogy ő lesz a következő pápa.

Blahó Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!