Ne vigyél el mást, csak az emlékeidet

Erősen kapaszkodtunk üléseinkben, pedig az utazás tizedik napján már egészen jól hozzászoktunk Ryan „sportos” vezetési stílusához. S most nem azokra a pillanatokra gondolok, amikor mindez azért történt, mert a mellettünk elsuhanó fákon, vagy bozótosban hirtelen észrevett egy-egy állatot. Hogyan csinálta, örökös rejtély maradt. Az ablakokra ugyanis tizenkét szempár tapadt és valamennyien azon voltunk, hogy elsőként pillantsunk meg valamilyen vadat, de amíg a mi gyakorlatlan szemünk még a teljesen kopasz bozótosban sem volt képes meglátni a legelésző állatokat, Ryan vezetés közben is felfedezte a fűben bandukoló teknőst, vagy az ágon ülő madarat.
Nyekkenés, fékezés, majd Ryan rámutatott egy sárga virágos ágon kapaszkodó arasznyi madárra: „sunbird” – mondta, majd rögtön folytatta –, figyeljük csak meg a hím pompás tollruháját: a hasa éppolyan sárga, a feje és a háta viszont csodálatos türkizben csillog. A huszonhét éves fiú ugyanis nem csupán a sofőrünk volt, az ő gondjaira voltunk bízva teljesen. Ő tudta az utat, és azt is hol kell letérni róla, hogy a dombok között meglapuló éjszakai szállásunkhoz eljussunk. Napközben ő vásárolta be a csapat élelmiszerét, amiből azután este, öt-hatszáz kilométer levezetése után a bungalóban, vagy egy gerendaház, sátortábor kölcsön konyhájában a vacsoránkat főzte. Rögtönzött előadásokkal igyekezett megismertetni minket az ország állat- és növényvilágával, máskor, mint a Sabie folyó partján, előre vágtatott, hogy fölverje, és felénk hajtsa a bokrok között lapuló antilopokat. Tudta, hogy ott tanyáznak.
Még a húszezer négyzetkilométeres Krüger Nemzeti Park sem volt hozzánk kegyes és nem mutatta be mind az öt legnagyobb ragadozóját, de Ryan helyismerete nélkül még ennyit sem láttunk volna.
Nem tudom, hogy a dél-afrikai utazási iroda mennyire becsüli meg ezt a lezser, de ugyanakkor kötelességtudó és minden körülmények közt nyugodt, jókedvű szőke skót fiút, de a mi kis magyar csapatunk rövid időn belül megkedvelte, s csak reméltük, hogy tudását és munkabírását, amellyel olyan könnyedén elkényeztetett minket, alkalmazói is megfelelően értékelik. Amint elbúcsúzik tőlünk Fokvárosban, mesélte, mindössze három napot pihen, s máris indul egy másik csoporttal, egy még hosszabb, hétezer kilométeres útra. A háromhetes és ötezer kilométeres együttlétünk során arról is jócskán volt alkalmunk meggyőződni, hogy számára a környezet és az állatvilág védelme nem puszta szó maradt.
Valamelyik nemzeti parkban csapatunk egyik tagja – az előzetes figyelmeztetés ellenére – odadobott egy falat kenyeret az autónk körül sündörgő kis majomnak. Ryan azonnal elindította a kocsit, a Nemzeti Park igazgatóságához hajtott, s már jött is ki az egyik hivatalnokkal. Felvették a jegyzőkönyvet. „Magyarázd el a csoportnak, mi történt” – kérte szigorúan a magyar idegenvezetőt. „A parkban mindenki fotózza, vagy videózza a majmokat. Ha nem jelentem és valamelyik videón a vezetőség meglátja az esetet, a társaság összes autóját, és csoportját kizárják Dél Afrika valamennyi nemzeti parkjából. Okosabb kifizetni a büntetést.” (Más dolog, hogy a hivatalnok később mégis úgy döntött, elengedi a tekintélyes pénzbírságot és megelégszik a figyelmeztetéssel.) Dél-Afrikában a környezetvédelemnek amúgy is számtalan példáját látni: a tájegységenként megjelentetett, ingyenes füzetek, térképek és idegenforgalmi kiadványok mindegyike fölhívja a figyelmet, hogy „ne hozz a parkba mást csak nyitott szellemedet és fényképezőgépedet, és ne vigyél el mást csak az emlékeidet!” Az országban nagyszerű az úthálózat. Táblák jelölik, hány méterre következnek a piknikezésre szánt kőasztalok, és a padok mellől a szeméttárolók sem hiányoznak.
Egy ország számára, amely ilyen erősen számít a turizmusra (csak a Krügerbe évente kétmillió turista látogat), és jövedelmének tekintélyes részét ebből szerzi, tetemes kárt jelent kiesni a nemzeti parkok vonzásköréből. A magyar fél partnere pedig Dél-Afrika egyik legnagyobb utazási irodája. Olyan nagy, hogy erre az ötezer-ötszáz kilométeres 18 napos útra, amely Johannesburgból Fokvárosba vezet, három naponként indít csoportokat. Egy másik útra, amely Nairobiból Nairobiba vezet Fokvároson át, hat országon keresztül – hetente. A túrákhoz bárhol lehet csatlakozni és bárhol meg lehet szakítani. Négykerék meghajtású szafaribuszaikkal és Land Rovereikkel tizenkét különböző utat szerveznek, amelyek során saját kő vagy fa bungalóikban, kisebb szállodáikban vagy egyszerű sátortáborokban szállásolják el a résztvevőket.
A túrákra többnyire kalandvágyó fiatalok jönnek Európa nyugati országaiból, s bár a katalógus szerint a programok a 18-55 közötti korcsoportnak szólnak, a mi kis magyarországi csapatunk életkora ennél jóval magasabb volt. „Nem is volt könnyű elfogadtatni a partnerekkel ezt a tényt” – érvelt a magyar utazási iroda –, „de mi úgy gondoltuk, hogy azért, mert valaki idősebb, miért ne vehetne részt egy ilyen úton?” A jóindulatú érvelésbe talán az is belejátszik, hogy a mi fiataljaink nehezen tudnák megfizetni a közel egymillió forintos útiköltséget… Csakhogy amíg  az afrikai cég pontosan tájékoztatja az utazókat a túra kaland voltáról (olyannyira, hogy a sajátos körülmények elfogadását alá is íratják a résztvevőkkel), itthon ez a tájékoztatás elmaradt. A magyarázatként kapott atyai jóindulat pedig sehogy sem kárpótolta a társaságot.
Ám kora ellenére a kis csapat állta a sarat. Bujkált az esőben a bokrok közt (madarak látványa nélkül…), fölküszködte magát a Drakensberg csúcsára a keselyük fészkéig, tengerparti sziklákon csúszkált a vidrák ösvényén, s közben egyfolytában hálás volt. Hogy értelmiségi munkájával (vagy annak ellenére?) élete alkonyára mégiscsak eljutott ide, erre az útra. Hálás, hogy egészsége még megengedte és ellentmondott a körülmények hatalmának, miszerint „megöregedni azt jelenti, hogy az ember korlátozza önmagát.”
Igaz, a Storms folyó 216 méter magas hídjáról nem akadt jelentkező, aki leugrott volna, és cápával sem kívánt találkozni senki, még a ketrec védelmében sem, de a „hegyek ösvényei még nem futottak ki a lábuk alól”, és naponta átélték, hol boldogan, hol lelkiismeretfurdalással néha már-már a közeli hozzátartozókra, barátokra gondolva, hogy micsoda fölény élőnek lenni!
Ahogy letértünk a főútról megváltozott a táj: égbenyúló hegyláncolat és a Drakensberg, Dél-Afrika legnagyobb hegyei közé jutottunk. A szakadozott bazalttömbök, egyenes falakkal emelkedtek a táj fölé kétezer méter magasságba. Szakadozott, tördelt volt a felszín is: mély völgyek, vízmosások szabdalták keresztül-kasul. A pár házból álló településnél buszunkat dzsipekre cseréltük, a vízmosások peremén a keskeny átkelők szélességéből így is alig pár centiméter maradt az autó két oldalán. Jó másfél óra után értünk el a gerendaházakból álló szálláshelyünket. A terasszal körülvett étterem közepén lobogott a tűz, a gyep szélén kis frissvizű erecske csordogált. „Holnap felkeressük azokat a barlangrajzokat, amelyeket a hétezer évvel ezelőtt itt élt busmanok festettek a sziklákra”, tájékoztatta a csapatot az idegenvezető. „Nem tudom, megfigyelted-e – szólalt meg szobatársam – az itt élő törzsekből, kultúrájából, táncaikból eddig semmit sem láttunk. Egyáltalán feketékkel a meglátogatott városokban is csak kávéfőzés, reggeli készítés során vagy ablakon keresztül „találkoztunk…” „Ne csodálkozz – válaszoltam neki – mi ezen az úton a kalandvágyó nyugati fiatalok útját jártuk”. 
Fekete Judit

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!