Beűzetés a birodalomba, avagy a hongkongi faló

A monszun egyébként akkor már napok óta tartó langy hullámokban öblögette a városállamot. Hogy aztán azt az ünnepséget is szétmossa, amelyen a 99 évi tartós brit bérlet után a mini állam július 1-jén visszakerült az anyaországhoz, a Kínai Népköztársasághoz.
Néha azóta is félálomszerűen kísért a kép, ahogy az esőáztatta lárvaarcok, a Kínai Néphadsereg fegyelmezett kiskatonái mereven ülnek egymás mellett a nyitott gépkocsikban, amelyek végeláthatatlan sorokban özönlenek be a felhőkarcolókkal tengerpartra cövekelt városba. Bevonulásoktól megviselt nemzedék tagjaként (56-ban tizenkét éves voltam, 68-ban huszonnégy) talán nem is csoda a szorongás még az ilyen, békés elözönlés láttán sem.
Két Magyar Nemzet-es kollégával egy hivatalos kínai cserelátogatás ráadásaként (miközben eleve tudtuk, hogy ez a ceremónia a fő, mondhatni világtörténelmi attrakció) alkudtuk ki vendéglátóinktól ezt a pluszprogramot.
A hongkongi kikötőhöz leszaladó Nathan Roadba torkolló lejtős utcákon, a passzázsokban egymás „nyakában” működtek a kis üzletek. Az egyik óra- és ékszerbolt középkorú tulajdonosa előbb óvatosan figyelte, milyen nyelven is beszélnek egymás közt az európai idegenek, majd a kockázatnélküliséget felmérve, elkezdett ömleni belőle a szó. Kiderült, hogy másfél évtizeddel korábban, politikai üldöztetés miatt hagyta el a népi Kínát, s telepedett le Hongkongban. „Lehet, hogy ismét költözni kényszerülök” – sóhajtott, a másnapi ünnepségre célozva. Persze, maradt neki idő a gondolkodásra. A Kínához visszatérésről kialakított megállapodás értelmében ugyanis Hongkongban – a Teng Hsziao-ping nevével fémjelzett, „egy ország, két rendszer” hivatalos politikává vált elve alapján – az átadástól számított ötven évig marad a kapitalista berendezkedés s a politikai autonómia. Az utóbbi persze fontos, az anyaországra átruházott jogokkal körbefonva. A létrejött Hongkong Különleges Admisztrációjú Terület vezetője, aki az addigi brit kormányzó, Chris Patten helyébe lépett, a hongkongi Tung Csi-hua lett.
Hongkong előtt néhány napig módunk volt bepillantani a szabad beutazással, átköltözéssel az „átlag kínai” lakos számára elérhetetlen déli, különleges gazdasági övezet életébe is. Az egyik felüljárórendszer soksávos spiráljain, kész és épülőfélben levő felhőkarcolók tövében kocsinkkal kanyarogva megállapítottuk: ha lapunk bármelyik világlátott washingtoni tudósítóját bekötött szemmel kitennék itt, levéve a kendőt, nem sejtené, hogy Kínában van. Abban az évben a kínai gazdaság növekedési üteme tíz százalék volt, Hongkong devizatartaléka pedig 1996 végén 64 milliárd dollár, amellyel egy főre átszámítva világmásodikként állt.
Hongkongban az ünnepség helyszínéül szolgáló szigetre komppal és a tenger alatti alagútban futó metróval is át lehetett jutni. Mindkettőt kipróbáltam. Immár az ünnepség után voltunk, a meredeken felszökő Viktoria-hegy felhőben állt, az alatta levő téren buszpályaudvar van. Vasárnap délelőtt a tér zengett az emberi csicsergéstől. Férfiak, nők, gyerekek ücsörögtek a betonlépcsőkön, parkosított területeken, és önfeledten fecsegtek, piknikhangulatban, a füvön megterítve. A Hongkongban tízezrével dolgozó Fülöp-szigeteki vendégmunkások és családtagjaik, akik ezt a területet nézték ki maguknak, s hétről hétre szabadidejükben itt találkoztak. Mint a kapitalista paradicsom betonkalitkáiba és -röptetőire szorult filippinó madárkák.
Azon év őszének egyik napján épp ügyeletes szerkesztő voltam, amikor estefelé befutott az első jelentés a hongkongi tőzsde nyugtalanságáról. Az esti értekezleten, amikor eldől, mi kerül az „egyesre”, magyarán a címoldalra, csak elég makacs vita után sikerült elérnem, hogy ezt a hírt is tegyük ki. Október 20–23. között aztán komoly hongkongi tőzsdepánik alakult ki, a tőzsdeindex elvesztette értékének majd egynegyedét. Október 27-én a Dow Jones Industrial Average 554 pontot zuhant. 1998 januárjában csődbe jutott a Peregrine, Hongkong legnagyobb befektetési bankja. A tőzsdék nagyon finom „műszerek”. A világ nemcsak Oroszországra, szorongva figyelt Délkelet-Ázsiára is.
Majdnem negyven év még hátravan a Hongkongra kialkudott félszázból. Az ötvenes évekbeli, katasztrofális „nagy ugrás” helyett immár a hosszú lépések korszaka. Az akkori budapesti kínai nagykövetnek, volt Eötvös-kollégista társamnak a látogatás után azt mondtam: láttuk a következő évszázad nagyhatalmának születését. „Még nagyon sok dolgunk van” – válaszolta sejtelmes arccal.
Természetesen a szocialistának mondott szomszéd befolyása néhány éven belül érződött Hongkongban is: 2005-ben Tung Csi-hua lemondott, s a helyébe lépő, Kínához még lojálisabb Donald Tsangot pedig 2007-ben újabb öt évre megválasztották. Az átadás óta is a legtöbb tüntetés a szabad véleménynyilvánítás és a sajtó védelmében szerveződött. Minthogy előtte is az emberi jogok érvényesülése ügyében hangzott el a legtöbb aggodalom.
A visszatérés pillanatában sokak kérdése az volt, vajon Hongkong olvad-e fel a kínai gazdaság tengerében, avagy a szomszédságában levő, magasabb fokozatra kapcsolt, kiemelt gazdasági övezettel még szorosabb kötelékben a hatalmas országot is magával vonzza. A kérdés a mai világválság közepette még időszerűbb, de összetettebb. Hiszen Amerika világgazdaságbeli részesedése már a válság előtt is a korábbi egyharmadról egynegyedére esett vissza, s még nem is vagyunk a folyamat végén. A mostani krízis elhatalmasodásakor mondta Soros György, hogy a globális világban az Egyesült Államok megszűnt a gazdaság egyetlen motorjának lenni. A recesszió hatására viszont az exportorientált Kína (bár még idén októberben is 35,2 milliárd dollár volt a külkereskedelmi mérleg havi többlete) is egyre kevésbé célozhatja meg az Egyesült Államokat, Japánt, a fejlett országokat. A növekedés üteme 2001 novembere óta először az idén ősszel volt tíz százalék alatt. Igaz, hogy az óriási belső piacú országnak némileg eltérőek a problémái, mint a Nyugatnak, de nem véletlen, hogy novemberben a kínai kormány is 600 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomagot fogadott el. Hogy a tőzsdéknél maradjunk: egy év alatt a hongkongi Hang Seng index 54 százalékot, a sanghaji index 64 százalékot zuhant.
A hongkongi falóból – az átadáskor így tetszett – a kínai néphadsereg uniformisát viselő harcosok bújtak elő. Ám a globális korszakban, mondjuk a Bank of China „tankjaiból” akár kínai mandarinok is kiléphetnek, akik dollárral vásárolhatják be magukat a valaha legyőzni vágyott világ bástyái mögé. Legyőzés helyett elég a „lefőzés”?
A SZÁZAD EGYIK NAGY KÉRDÉSE ugyanis, hogy a föld népessége egyötödének otthont adó birodalomnak az újra többpólusúvá váló világban, a békés gyarapodás után vajon milyen is lesz a jövőbeni arca. Vannak, akik megkérdőjelezik, szabad-e Kínának s hatalmas népességének a fogyasztásban ugyanazt az utat követnie, amelyet a világ nyugati fele jobbára megtett. De ki akadályozhatná ezt meg? Lehet környezetvédelmi avagy racionális érveket sorolni, de milyen erkölcsi alapon? És lehet-e, szabad-e erővel keresztezni a szándékot? Hiszen egy megállíthatatlanul épülő birodalmat korlátozni igencsak kétséges kimenetelű játszma. Bizonyos tehát, hogy ez a nagyhatalom a válságból majd feltápászkodó világban új besorolást, s nem csupán formális diplomáciai pozíciókat kényszerít ki magának.Marafkó László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!