– Mi történt veletek? – idézte föl tengerentúli ismerőseinek kérdését a
minap egy jó nevű diplomata, aki hosszú éveket töltött az Újvilágban, s
megszokta, hogy Magyarországot inkább „bezzeg-diákként” emlegették.
Olyanként, „aki” az egypárti diktatúrából a demokratikus piacgazdaságba
váltó nebulók osztályában kitűnő előmenetellel rendelkezett. Most meg?
„Megbolondultatok?” – kapta a tréfásan túlzó, de távolról sem viccnek
szánt kérdést. Hogy is jutottunk idáig? – ezt feszegeti magvas
közgazdasági elemzésében Pogátsa Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia
ifjú kutatója, akinek az Éltanuló válságban című könyvét a közelmúltban
adta ki a Sanoma.
Bezzeg időszak
Mi történt? Pogátsa tudja, hogy az igazi gazdasági elemzés kiveti magából a fekete-fehér képleteket és nem kedveli a bal-jobb szembenállás egyébként is túlburjánzó dichotómiáját. Hűvös mérlegeléseivel, racionális okfejtésével sokaknak ellentmond. Azoknak például, akik a mából visszanézve már azt is kétségbe vonják, hogy valóban voltunk-e éltanulók; de azoknak is, akik a mostani bukdácsolást nem akarják igazán komolyan venni – mondván s szinte kacsintván, „majd megoldjuk valahogy” –, de legfőképpen talán azokkal vitázik a szerző, igaz, kimondatlanul, akik úgy vélik, a bal-jobb koordináták közé minden belefér, s ezekkel – így vagy úgy – minden megmagyarázható. Tehát igenis volt „bezzeg”-időszak, amikor a magyar gazdaság joggal viselkedett osztályelsőként, mivel a rendszerváltozás időszakában – és utána még jó darabig – a passzív adottságokra építhetett. Behívta a külföldi beruházókat, akik örömmel vettek részt a magánosításban, részben mert jelentős adókedvezményeket kaptak, részben mert a munkabérek nyugati összehasonlításban alacsonynak, az infra-
struktúra, a képzettség, a piaci készségek keleti egybevetésben viszont kedvezőknek bizonyultak. Úgy tűnhetett – s az akkori látszat nem csalt –, hogy a magyar gazdaság, bár kényszerpályán, de jó úton járt, a szocialista piacok
összeomlása után, teljes forráshiánytól sújtottan, nem nagyon kínálkozott más lehetőség, mint a külföldi tőke beáramlására alapozott fejlesztés.
S nem is az eredményekkel volt hiba. Hanem azzal, hogy a „tanulók” azt hitték, ennyi tudásanyag mindörökre elég, vagyis az adottságok
passzív kihasználása is átvisz bennünket a túlsó partra. Pogátsa kimutatja: nem visz át, mi több, útközben olykor levegő után kapkodunk. A lassuló világgazdasági növekedés már a kilencvenes évtized végén, majd az ezredforduló tájékán jelezte, nem lesz elég a viszonylag kedvező adottságokat
passzívan fel- és kihasználni, egyúttal kiütköztek a modell gyengeségei, mindenekelőtt a hazai vállalkozói világ alárendelt s a külföldi tulajdon domináns, uralkodó szerepe. Ily módon tovább öröklődött a közép-európai rendszerváltások egyik sajátossága, az igen nagyfokú hazai forráshiány, ami régiónkat hátrányos módon különböztette meg például az ibériai, a dél-afrikai vagy éppen a görög rendszerváltástól. Ezekben volt lehetőség folyamatos hazai tőkefelhalmozásra, Közép-Európában nem.
Passzív tömeg
Az éltanuló bizonyítványa fokozatosan romlani kezdett. Az alacsony bérekre épített, kevés hozzáadott értéket előállító, inkább az összeszerelésekre összpontosító multi-tevékenység kezdett elégtelennek bizonyulni a Kádár-kor alkonyán és a váltás hajnalán megszerzett versenyelőnyök megőrzéséhez. Mindenekelőtt nem változtatott olyan kedvezőtlen jelenségeken, amelyek ugyan korábban is léteztek már, de – ahogyan lenni szokott – válságos időkben a korábbinál jóval erőteljesebben mutatkoztak meg. Mindenekelőtt az összes foglalkoztatott romló, s az új évezred közepére lassan katasztrofális aránya a teljes népességhez viszonyítva. Az unióénál és az amerikaiakénál is lényegesen rosszabb ráta – nem egészen négymillió foglalkoztatott a tízmilliós népességen belül – egyre nagyobb terhet rótt és ró a dolgozó kisebbségre, amely kénytelen-kelletlen eltartja a munkából kimaradt – kirekedt? kirekesztett? – többséget. Tárgyszerű elemzést olvashatunk ennek összetevőiről, a korkedvezményes nyugdíjazásról, a leszázalékoltak nagy arányáról. Vagyis a multik sok embert alkalmaztak ugyan, de kialakult egy nagy, legalább egymilliósra becsült passzív tömeg, amely a természetes biológiai folyamatokon túlmenően is bővítette azok táborát, akik immár nincsenek jelen a munkaerőpiacon. Magyarán nem tudnak, esetleg egyszerűen nem akarnak dolgozni. Ennek hatása akkor ütközött ki igazán, amikor az új évezred legelején egyértelművé vált a tőkevonzó modell megtorpanása, vagyis egyre kevesebb beruházó fordult hazánk, illetve a régió felé. A korábbi előnyök – ideértve a multiknak nyújtott adókedvezményeket – szinte elvesztek, miközben olyan nagyon különböző országok, mint az Ír Köztársaság, Nagy-Britannia, Hollandia, Finnország megőrizték a beruházók bizalmát.
Lesújtó kép
De mi a közös ezekben az egyébként meglehetősen különböző országokban? Pogátsa hipotézise kézenfekvő: a népességhez viszonyított jól képzett munkaerő. Mi viszont mit kínálunk a ránk már kevéssé figyelő beruházónak? Innen kezdve az éltanuló romló érdemjegyeit következetesen és tényszerűen indokolja a tudós szerző; okfejtéseinek lényege valójában ismert, de ilyen összeszedetten és kritikusan ritkán nézhet az egykori eminens diák a homályosodó tükörbe. Tudjuk, hogy
demográfiai irányzataink rosszak, társadalmunk elöregedőben. Tudjuk, hogy rendkívül egészségtelenül élünk, mentális gondok sokaságával küzdünk; tudjuk, hogy nyelvismereteink hiányosak –
mindössze a népesség egynegyede képes beszélni egyetlen idegen nyelven, miközben az EU-ban az átlag 40 százalék körül mozog. Tudjuk, hogy elégtelen az internet-felhasználás; tudjuk, hogy a felsőoktatásból kikerülők tömegei nem tudnak elhelyezkedni – s ezen, a szerző föltételezésével alighanem ellentétben a kapkodva és a külföldi példákat kritikátlanul másoló bolognai folyamat sem segít; tudjuk, hogy a szaképzést elhanyagoltuk, tudjuk…
A kötet, amelyhez Hankiss Elemér írt bevezetőt, a háttér tényezők sokaságát sorolja elő, s a szerző megpedzi, amit Fukuyama világosan kifejtett a Bizalom című könyvében: „…a gazdasági élet spiritualizálódott (…) az emberek gyakran nem úgy cselekszenek, mint racionális jólét-maximálók, hanem a társadalmi helyzetükhöz tartozó erkölcsi értékrend számos elemét is érvényesítik gazdasági tevékenységükben.” Vagyis az elemzés túlszalad a szoros értelemben vett gazdasági analízisen, s indokoltan taglalja a korrupció botrányát, az értékrendszerünket, a hit hiányát, az együttműködési készséget, illetve ennek hiányát, kulturális beállítódásunkat. A kép lesújtó, de Pogátsa szerint a passzív állam és a teljesen szabadjára engedett, „dogmatikus” piac között a fejlesztő állam visszatalálhat a felemelkedés felé, vagyis lehetünk még éltanulók, ha olyan nemzeti programot tudunk elfogadni, amely széles társadalmi és politikai konszenzuson, egyetértésen, a rivális politikai erők együttműködésén alapul. S jönnek a napi hírek refrénjei: átalakítások, reformok az egészségügyben, oktatásban, közigazgatásban, adórendszerben, hogy csak a legfontosabbakról essék szó. Ám ha a magyar politikai elit képtelen lesz e „refrénszerű” változtatásokra, nem közelítünk a világgazdasági centrumhoz, tovább lassulhat a felzárkózásunk, s elmaradottságunkat konzerváljuk.
Vagyis megbukunk a vizsgákon, teszem hozzá, s az elmúlt időszakba
visszarévedve, némi kétely fog el a tekintetben, hogy ez a politikai elit képes lesz-e mindezért – összefogni. Eszembe jut kiváló magyartanárunk a piaristák Mikszáth téri gimnáziumában, aki – ha mindent föl akart adni –, csak
annyit mondott, stul, stül, vagyis Adystul, Petőfistül, nyelvtanostul. Tehát szőröstül-bőröstül. Mindenestül. Elitünkre, a rendszerváltókra és az őket követőkre visszatérve: velük kapcsolatban lehet-e olyasmit fölemlegetni, mint
kompromisszumkészség, együttműködés, konszenzus? Ilyen erényeket az elmúlt időszakban bizony nem nagyon mutattak föl. S ha a sokféle indíttatású engesztelhetetlenség miatt az egykori éltanuló osztályismétlésre kényszerülne, a ma regnáló elitnek nem lehet más dolga, mint fogni a kalapját és lelépni.
Stul, stül.
Martin József
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!