Hunok Londonban  meg másutt

Új EU-polgártársak
Nem vagyok egyedüli „ingázó” a jelek szerint, a turisták közül kirívunk mi, öltönyösök, akiknek munkahelye a csatorna egyik partján, lakása meg a másikon van és péntekenként oda, vasárnap esténként meg visszafelé tesszük meg az utat vonattal, repülővel vagy autóval. Európa kitágult, megváltozott, átalakult: nagyobb térben mozognak polgárai, a hajdani szabolcsi ingázókat fuvarozó „fekete vonat” szerepét átvette a személyautó és a fapados légitársaság.
A komp elválik a partfaltól, belefarol a hullámtörő-védte sima, acélszürke vízbe, lassan megfordul és orrát a Csatorna hánykolódó hullámai mögött rejtőző brit partok felé veszi. Most kivágódik a rakfedélzetről felfelé vezető lépcsőház ajtaja megint, tucatnyi férfi tódul be rajta nagy zajosan. Mintha indigó papírral másolnák őket, a típust ma már mindenki ismeri Európa nyugati felén: kopaszra nyírott fej, gyakorta fülbevaló vagy tetoválás és a szokott, hanyag elegancia: edzőcipő, dzsogging, és valamilyen márkásabb dzseki. Meg persze az elmaradhatatlan, állandóan a fülön lógó, legújabb mobiltelefon.
Ettől rögtön megpezsdül a légkör, van harsány Tadek meg Maciek meg Wojcyech, lábföltevés fotelre, sörösdobozok vándorolnak kézről-kézre, gurgulázó röhögések röppennek percenként, mindegy, hogy a tikkadtabb turisták aludni akarnak-e két lépéssel távolabb. De ha akarnának, sem tudnának, inkább rezignáltan nézik a Keletről érkezett új EU-polgártársaikat, a legendabeli lengyel vízvezeték szerelőket, akik Dunquerque és Dover között – de Londonban, Manchesterben vagy mondjuk Brüsszelben – sem viselkednek másképp mint Wroclawban vagy Lódzban. Gondolják, végre most, hogy megint európai középhatalom lettek, úgy is kell viselkedni: kevélyen, némi hatalmi gőggel, hogy lássa Európa: nekik immár nem kell alázatosan tekintettel lenni másokra.
Számla nélkül
A szomszédos étteremben viszont nem lengyelek ütöttek tanyát, hanem honfitársaim, ugyancsak tarfejűre nyírt Zolik meg Csabik, akik szintén úgy gondolják, hogy az isten lábát Nyugat-Európában hamarabb meg lehet fogni mint Celldömölkön. Kis fekete munka itt, kis fekete munka ott, mi magyarok tartsunk össze, majd visszük haza a lét, a nyelvet meg mi a fenének megtanulni – ha valakinek a csaja tud angolul minden ügyünket el tudjuk intézni rajta keresztül. Tapétázgatunk, takarítgatunk, lenyírjuk a füvet a kinti magyarok kertjében, számla nélkül persze, nem nagy dolog, „hülyék ezek itt Nyugaton, hogy mindent számlával csinálnak”. Itt is lábak fönn a fotelen, vígan csobog a sör – noha többen közülük nagy kamionnal álltak be a hajó gyomrába, de hát a briteknél egy korsóval még lehet vezetni – és persze vidáman harsog a b*zdmeg, mert ugye magyar ember b*zdmeg nélkül neki sem vág az útnak. Viszi magával és hinti a kultúráját szanaszét Nyugaton, „ezek a hülyék úgysem értik”. Aki meg érti, annak lesül a Tescoban vagy a vonaton a pofájáról a bőr.
Újfajta raj ez az EU-bővítés utáni hullám, a Nyugatra kalandozó mindenféle nyelvű kelet-európai Tadekek meg Zolik csapata. A tapasztalat mellbe is vágja jócskán a briteket, de németeket, franciákat, belgákat, másokat is. Tényleg kellett ez nekünk? – gondolják mind gyakrabban.
Ha csak a szigetországnál maradunk: a második világháború utáni bevándorlási hullámok a karibi-térségből és Indiából olyan tömegeket sodortak Nagy-Britanniába, melyeknek eltérő volt a bőrszínük és a vallásuk, viszont angolul beszéltek. Sok esetben még az iskolázottságukban sem volt sok különbség, mert szülőhazájuk iskolarendszerét a britek építették ki a Birodalom korában. Ennek dacára nem igazán akartak beolvadni, megmaradtak külön szigetként, mint például az angolt nem is igazán megtanulni akaró bangladeshi bevándorlók is. A későbbjövőknél fordított lett a helyzet: ők külsőre olyanok voltak mint a brit szigetek fehérbőrű lakói, vallási hagyományaik is európaiak voltak, csak épp sem nyelvükben, sem történelmi-birodalmi hagyományaikban nem osztoztak a britekkel.
Voltak más eltérések is: ezek a ’90-es évek elején érkezett jól képzett csehek, lengyelek, magyarok elődeiktől, a kommunizmus elől elmenekült apáiktól eltérően csupán csak gyors pénzt keresni jöttek Nyugatra és igen hamar vissza is szállingóztak a szülőhazába. Az 56-os, 68-as, 80-as menekültekkel szemben nem is igyekeztek megismerni különösebben a befogadó országot, annak hagyományait, kultúráját – tisztelet persze az elenyésző kivételnek. Itt látszott elszakadni – magyar példánál maradva – az a közvetítő-szíj, amelyet az 56-os forradalom eltiprása után Nagy-Britanniába került írók, költők, tudósok, de még köznapi emberek is szívesen felvállaltak: a remény és a nyugati demokratikus értékek felmutatása az otthon maradottaknak. A folyamat megszakadt és ma már jól látszik, ekkor lett végképp világossá, hogy a nyugat-európai magyar emigráns irodalomnak, költészetnek nem lesz folytatása. Annyi áldásos hatása ennek az EU-csatlakozás előtti hullámnak mindenképpen volt Nagy-Britanniában, hogy a képzett, energikus emberek beáramlása egyik hajtóereje lehetett a 2000 utáni gazdasági fellendülésnek.
Amikor aztán 2004-ben az Unió kelet felé bővült, Nagy-Britannia úgy döntött: másokkal ellentétben nem gördít akadályt a szakképzetlen migráns munkások elé. A miniszterek azt jósolták, hogy a közép-európai tagállamokból a csatlakozás utáni első két évben körülbelül 26 ezer munkavállalóval lehet kalkulálni. A valóságban 427 ezren érkeztek zöldséget-gyümölcsöt szedni, pincérkedni, takarítani, kőműveskedni, az egyéni munkavállalókkal együtt ez a szám 600 ezer fölé emelkedett a becslések szerint. (Csak összehasonlításként: az Ugandából 1971-ben kiutasított és nagy belpolitikai viharok közepette Nagy-Britanniában letelepedni engedett ázsiaiak száma mindössze 27 ezer volt annakidején).

Csak a sör számít
A brit hatóságok statisztikái azt mutatják, hogy a Tadekek és Zolik túlnyomóan nagy része néhány év után hazatér. Viszik haza a siralmas szállásokon eltöltött évek alatt összekuporgatott nem eurozónán-belüli fontjukat, hogy átváltsák a szintén nem eurozónán-belüli forintra, a jobbkormányos Mercedest, amit otthon majd Bátyó egy kicsit föltuningol, hogy lehessen vele virítani, meg a cuccot, ami a szigetországban olcsóbb mint otthon. Amit nem visznek, az a nyelvtudás, az ország megismerése, az, hogy kíváncsiak lennének rá milyen képeket festett Turner, milyen művész Damien Hurst, mit látni a brit Nemzeti Színházban és hol vannak még független művész mozik Londonban. Inkább hoznak: meg-nem-indokolható kelet-európai kevélységet és gőgöt, sumákolást és kéz-kezet-mos erkölcsöt, hangoskodást és b*zdmeget, kívülállást és „isten kalapja, bokréta rajta” fennhéjázást.
A középkori céhek mestervizsga előtt vándorútra Nyugat-Európába küldték a legényeket. Illyés hunjai nyitott szemmel csodálkoztak rá Párizsra és itták ezer csodáját. A kibővült EU hunjainak zöme viszont tragikus módon hagyja ki a lehetőséget, hogy olyasmit lásson, tapasztaljon, vigyen haza a lelkében, reflexeiben, amivel előbbre mehet az ország.
De hát: minek is, igaz? Gyere Csabi, b*zdmeg, kapsz egy sört, más meg nem számít!
Vértessy Péter

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!