Állok a gödör fölött. Lent, vagy négyemeletnyi mélységben dózerek
túrják a földet. Valamivel odébb mixerek ontják a betont a támfalak
zsaluzatába. Hát, ezt is megértük: három évvel a pályázat megnyerése
után Pécsett végre hozzáláttak az Európa Kulturális Fővárosa
„kulcsprojektjeinek” építéséhez. Néma áhítatomból alkalmi idegenvezetőm
hangja józanít ki: ez nem az, amire gondolsz. Itt pláza épül, amit te
keresel, a hátad mögött van. Megfordulok: néhány omladozó épület. Az
egyiken három munkás komótosan bontja a tetőszerkezetet. Itt áll majd
a… – mi is? Kérdezném, de úrrá lesz rajtam valami súlyos közöny.
Mindegy is.
Pedig pár éve még lelkesen csaptam le minden pécsi hírre. Élt, pezsgett a város –
legalábbis így láttam Pestről, és irigyeltem mindenkit, aki részese lehet ennek a nem mindennapi eseménynek. A Jelenkor különszámot adott ki. Írt bele mindenki, aki számít. Esterházy Esti Kornélként bolyongott az utcákon. Kukorelly azon morfondírozott, milyen lesz a megérkezés, amikor végleg leköltözik. Tandori Pécs lelkéről, Konrád meg arról vizionált, amikor majd újra kinézhet a Nádor-kávéház ablakából Magyarország legnagyobb mediterrán színházára, a Széchenyi térre. De magával ragadott a személyes élmény is: például Takács József, a helyi irodalomtörténész lelkesedése, aki már 2002-ben hatalmas elánnal vetette bele magát a munkába, a város talán első és utolsó valóban civil kezdeményezése sikere érdekében.
Hajlamos voltam még azt is csak a végzetes félreértések számlájára írni, amikor a pécsiek – hogy Budapestnek közvetlenül is megmutassák magukat – pár éve egy estére kibérelték a Petőfi Irodalmi Múzeum
összes termeit, és ahová a meghívón feltüntetett illusztris vendégek közül végül szinte senki nem jött el. Mindenféle földi jótól roskadozó asztalok mellett én még ilyen rosszul nem éreztem magam. Elmorzsolgattunk öten, hatan, akik ott voltunk, egy-egy pogácsát, és hazamentünk. Aztán már csak a hírek jöttek: lemondott, leváltották, beperelték, elkésett, nem tárgyalták, nem építik, végleg elvetették. Rosszindulatú vádaskodások – mondja pár napja egy, kollégámmal közösen készített interjúban a pécsi polgármester. És én szeretnék hinni neki. De megint kezembe kerül valami: a legújabb programterv, amely alapján Pécs akár már tudatos félrevezetéssel is vádolható. Ez már rég nem az a „határtalan város” koncepció, amivel a rendezvényre pályázó 15 magyar város közül annak idején elvitték a rendezés jogát. Az egykori vonzó elképzeléseket az új koncepcióban felváltotta a lila ködös hívószó, a rítus. Állítólag ez lesz „a maga hármas egységében” – úgy is, mint „elválasztó (a múltat jelentő), határhelyzeti (a jelen adottságait és ambivalenciáját tükröző) és elfogadó (a jövő vízióját megragadó)” – a vezérmotívuma a 2010-es programoknak. A mindent átfogó szimbólumrendszer – olvasom a koncepcióban – egyszerre hordozza majd magában „az év és a pályázat rituális, sorsdöntő szerepét, jeleníti meg az év szimbolikus erejét és közösségi cselekvő erejét”. Ha csak úgy nem.
Dobszay János
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!