Recept ország-világnak: is-is

- Mikor érezte jobban magát, az előző bajnokságban, amikor drukkolni sem kellett, oly egyenesen haladt a dobogó legfelső fokára a klubja, vagy napjainkban, amikor minden mérkőzést végig kell izgulnia, hogy ki ne kapjon a csapat?
– Jobb folyamatosan győzni, ez természetes  –  érvel a bankár. – De nézzük meg a hullámvölgyet közelebbről! Az látjuk, hogy az MTK eladta legjobb játékosait. A tavaszi szezonra mégis feljavulhat az együttes, addigra talpra állnak a sérült csatárok…

Kádár hagyta
- Hullámvölgyekkel más terepeken is találkozhatott. A 80-as években akár még élvezte is, hogy az akkori csőd bekövetkezte előtt tudott jó, sőt eretnek megoldásokkal előrukkolni?
- A Nemzetközi Valutaalapnál a Magyar Nemzeti Bank még ma is arról híres, hogy akkor, amikor a Szovjetunió megtiltotta a közeledést a nemzetközi pénzügyi szervezethez, akadt egy jegybank, amely mert ellenszegülni. Tény, a politikai bizottság is leszavazta az IMF-be való belépésünket. Kádár azonban hagyta, hogy intézzem a tagságot. Beléptünk a Világbankba, aláírtuk a megállapodást a Nemzetközi Valutaalappal és kaptunk egy csomó hitelt, megindult az ország gazdasági fejlődése. Az IMF azóta is nagyra értékeli az MNB akkori bátor lépését, azt, hogy Moszkva akarata ellenére tagok lettünk. Olyannyira nem felejtették el, hogy most, amikor bajban vagyunk, a kvótához viszonyítottan teljesen aránytalanul nagy összeget ajánlottak fel készenléti hitelként.
– Talán mert hitelképesebbekké váltunk, szorgalmaz komoly fejlesztéseket a mezőgazdaságban, vagy éppen a hazai vízbázis hasznosítása érdekében?
– A magyar gazdaságnak vannak olyan kitörési pontjai, amelyeket éppen az elkövetkezendő időkben kellene erőteljesen fejleszteni. Korábban nem abba öltünk hatalmas összegeket, amiben jók voltunk. Létre akartuk hozni a vas- és acél országát vasérc és energia nélkül… Két dologban azonban jók vagyunk. Az agráriumunknak élnie kell azzal a lehetőséggel, hogy Kínában, Indiában, Oroszországban „feljavul” a fogyasztói tömeg. A sokáig alultáplált ember-milliárdok hazjában komoly devizatartalék keletkezett, melynek segítségével ezen államok kormányai el akarják tüntetni az éhséget. A 2,6 milliárd ember egyre többet fogyaszt tehát, előidézve a tényleges élelmiszerhiányt. Magyarországon ezért érdemes beruházni az agrártermelésbe, sőt abba is, hogy javuljon a termékek eredendően is jó minősége. A másik kincsünkről, a vízről ma már azt lehet olvasni, hogy gazdag országok konténerekben szállíttatják maguknak az innivalót. Egyre drágább és egyre értékesebb a talpunk alatt lévő vagyonunk, melyet a jelenleginél jóval nagyobb mértékben vehetnénk igénybe, például szállításra, ha hajózhatóvá tennénk a folyókat, öntözésre, ha beruháznánk az agrárium ezen infrastruktúrájába. Sőt, még mindig érdemben bővíthető a gyógyvizekre épülő turizmus is.
– Megújíthatók-e például a mezőgazdasági üzemek, ha e mesterség szakismereteivel – egyáltalán: iskolázottsággal – mind kevesebben rendelkeznek?
– E valós és nagyon komoly gondok gyógyításával párhuzamosan igen gyorsan munkalehetőséget, foglalkoztatást kell kínálni a lakosságnak. Hogyan és miből? A válaszom ugyanaz, mint régen, amikor Kádár nógatott: „mondja Fekete, meddig fogunk még ilyen nyomorultan élni?” Főnök, mondtam, két lehetőségünk van. Vagy saját erőből megpróbálunk talpra állni, de az 25 év. Vagy azt, amit termelünk, elosztjuk az emberek között, a fejlesztéseket pedig hitelből finanszírozzuk. A kölcsön, ha jól ruháznak be, a kamatot, a tőketörlesztést is „kitermeli”. Annakidején tehát hitelt vettünk fel. Javulni kezdett az életszínvonal, a legvidámabb barakk lettünk…
– Vajon 2008-ban is ugyanazt jelenti az eladósodás, mint korábban, különös tekintettel arra, hogy a fejlett világ átértékeli, éles kritikával illeti saját eddigi hitelpolitikáját?
– Amikor az emberek az látták, hogy a FED olyan elvet rúg fel, amilyet addig még mindig halálosan komolyan vett – nem nyújtott támogatást bankoknak –, óhatatlanul bizalmatlanok lettek. A mai tőkés közgazdaságtan két alapvető tézise pedig megbukott. Már nem áll meg az, hogy a piac mindent jobban tud, tehát hagyni kell, hiszen önmagát is kijavítja, ha baj van. Az viszont most válik megint igazzá, hogy az állam a gazdaság vezetésébe beavatkozik. A nagybankok ott állnak a kincstár pénztára előtt a segítségért. Iszonyatos összegekkel szereveződnek alapok, Amerikában 700 milliárd dollárral kezdtek, a németek 500 milliárd euróval, az osztrákok 100 milliárddal, a franciák kimentették a hat legnagyobb bankjukat a bajból.

Az okos Clinton
 – „Lecseng-e” a bizonytalanság annak következtében, hogy januárban feláll az új amerikai adminisztráció, s a G20-ak is egyről a kettőre juthatnak?
– A legokosabb amerikai politikusnak Clintont tartom, s hogy a hitvese lett a külügyminiszter, nőhet Clintonék hatása, befolyása. Ez azért fontos, mert akkor, amikor Clinton átadta a hatalmat, Amerikának aktív fizetési és kereskedelmi mérlege volt, rendben volt a költségvetés. Ha „odaátról” megkérdeznék a véleményemet, mit is kellene tenni most, azt javasolnám, elevenítsék fel emlékezetükben Roosevelt 1933-as első beszédét: az amerikai áruk eladhatatlanok, mert túl drágák, a dollárt tehát le kell értékelni. Ezt meg is tették, 20 dollárról 35-re emelték az arany árát, 70 százalékos leértékelésre került sor. Roosevelt meghirdette, hogy csak munkáért fizetnek bért, de ennek érdekében adtak munkát is, Amerika elindította a New Deal-t: beruháztak, dolgozott az egész ország. Ma persze a dollár elég mélyen van, komolyabb leértékelés nem lehetséges, de egy második Bretton Woods-ra mégis lenne lehetőség. A kölcsönös kompromisszumok alapján megállapítható lenne a fő valuták egymáshoz való viszonya, az alulértékelteket fel kellene értékelni, s fordítva. A dollárban mintegy 10 százalék leértékelés benne van.
– Nálunk is akad olyan politikai erő, amelyiktől nem idegen az anticiklikus gazdaságpolitika, sőt melegen ajánlja is a mai kormányzatnak, amelyik mintha annak ellenére is egy halk igent mondana az indítványra, hogy elkötelezte magát egyebek között a hiány 2,6 százalékra való csökkentése mellett.
– Ismét utalok rá, megint igazzá válik, hogy az állam a gazdaság vezetésébe beavatkozik, azaz valóban beleszól makrodöntésekbe, ám a mikroügyekben, mert azokban a piac a jó, nem akar szerepet vállalni. Az a rendszer, amelyik teljesen az állam kezébe adta a hatalmat, megbukott, de az is, amelyik a piacot tette meg atyaistennek. Maradt a harmadik út, az is-is: amennyit kell, legyen a vezetésben az állam, de a piacnak a szerepét abban, hogy mit termeljenek, ne korlátozza.

Nem ért egyet
az országgal
– Elég korlátot jelenthet a magas alapkamat is. Az 1995-ös 28 százalék önmagát magyarázta, a 2003 közepi 9,5 százalék váratlanul lett 12,5 százalék annak az évnek a novemberében.  A 2008. májusi 8,5 százalék  után október 22-én 11,5 százalék következett…
– Két évvel ezelőtt jobban ment az országnak, le kellett volna vinni a kamatot, de nem tették. Nagy különbség ugyanis, ha később 6 százalékról emelik meg például 9-re, vagy – mint ahogy történt is - 8,5 százalékról 11,5-ra. Az, hogy most lementek 0,5 százalékkal, jelzi: folyik a harc a döntéshozók között, de a lényeg az, hogy gazdasági versenyt 11 százalékkal sem lehet nyerni. Persze azt sem lehet megtenni, hogy lefelé „ugráltatják” a kamatot. Halálos lenne, ha az ellenzék tanácsára 6 százalékról döntenének, ugyanolyan halálos, mint amilyen az az indítványuk lett volna, amelyik a majdnem 10 százalékos költségvetési hiány idején adócsökkentést sürgetett. A mi ellenzékünknek nem az a bűne, hogy nem ért egyet a kormánnyal, hanem az, hogy az országgal sem ért egyet.
– Hogyan lehet megtalálni a gazdaság „kapaszkodóit” ahhoz, hogy kilábaljunk a recesszióval fenyegető helyzetből?
– Pillanatnyilag nem látok túl nagy bajt. Viszont látom azt a környezetet, amellyel gyakorta összehasonlítanak bennünket. Szlovákiának komoly gondokat fog okozni a leálló autóipar, a Baltikumban van ma már a legnagyobb munkanélküliség, s a térség többi országában sem jók a kilátások. Mi mintha már túljutottunk volna a krízisen, bár minimális romlás még lehetséges.  Pontosabban, hogy romlunk-e tovább, az tőlünk függ. Fegyverünk lehet a viszonylag tehetséges munkaerő jóval nagyobb arányú foglalkoztatása. Ebben segíteni nem a nagy cégek, hanem a kicsik tudnak, én most arccal a kis és középvállalatok felé fordulnék, megszervezve a hitellel való jobb ellátásukat.
Gergely László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!