Sándorok, Metternichek  és az Ördöglovas

– Félegykor ebédelünk. Addigra végeznek a fotografálással. Kis türelmet, szólok is mindjárt a konyhának – és megnyomja a jelzőcsengő gombját. Fiatal, feketehajú leány lép be a szalonba. Tisztelettudó fej- és testtartással hallgatja az utasítást. Jawohl! – nyugtázza a menüre is kiterjedő parancsot, és visszalép az ajtón túlra. – Tudja, én már csak lengyeleket, szlovákokat veszek fel, látni fogja, szolgálatkészek, ügyesek. Kevéssel beérik, németül is jól tudnak. Megbízható emberek.
Herceg Metternich-Sándor Ferenc (Albrecht Maximilian Farkas József Tádé Mária) 1920-ban született. Idén októberben töltötte be a 88. életévét.


Azóta, hogy húszegynéhány évesen végleg elhagyta Magyarországot, sok víz lefolyt a Dunán. Hídjának pillérei jól látszanak kastélya ablakából, ahogy látszanának sokkal közelebbről egy másik Duna közeli városban, Budán is, ha történetesen felmenőinek palotájában lakna, ott ahol most Sólyom László, s ahol, sok évtizeddel korábbi időkben a mindenkori magyar miniszterelnökség székelt: a Sándor-palotában. Felmenőit mondom, őseit is mondhattam volna, de egyik megjelölés se pontos. Mondjuk inkább azt, a herceg felmenői közeli rokonai a híres-hírhedt Ördöglovas, gróf Sándor Móric családjának.
Róla, mármint a lovasbravúrjairól elhíresült grófról, sok emléket őriz a magyar és a Pest-budai kultúrhistória. Több könyv született lehetetlen ugratásairól, lovaglásairól, nyaktörő kocsihajtásainak mutatványairól, sikeres film is a kilencszáznegyvenes években. S azzal, hogy „udvari festője”, Johann Gottlieb Prestel majd háromszáz festményen is megörökítette kalandjait, amelyeknek felét három albumba foglalva Mainzban megjelentette egy kiadó (hogy aztán ennek változatait újra és újra kiadják más kiadók is, főleg persze az egykori német birodalom területén) tulajdonképpen mindmáig megismerhető, miért keltett akkora feltűnést az egyébként Budán, Bajnán és Bécsben élő főrangú vagabund a mutatványaival, s az életével.
Az ő nyomában járva találtam meg s jutottam el idén végre Metternich-Sándor Ferenchez, aki ugyan szinte semmit sem tud a „dédpapáról”, de tucatnyi rajzot, festményt őriz az Ördöglovasról (bár egyet se Prestel képei közül, azokat a bajnai kastélyból mind egy szálig elvitték negyvenötben ismert ismeretlenek és ismeretlen helyre, egyikük se mint műgyűjtő).
Közeli rokon csak, és mégis: dédunoka. Metternich kancellár Leontine nevű leányát vette el annak idején (1935-ben) a magyar gróf, ebből a házasságból született meg egyetlen felnőtt kort megélt gyermeke, Paulina. Történetesen ő is egy Metternichet választott, a herceg második házasságából származó Richardot. Leányuk, Klementine – Metternich Klementine – soha nem ment férjhez. De idős korában, birtokmentési szándékkal adoptálta az egyik unokaöccsét, aki egyébiránt a herceg Hohenlohe-Schillingsfürst-Ratibor und Corvey családba született. Ő a házigazdám, a neuaugeni s más németországi meg ausztriai birtokok ura. Hatéves volt, amikor az akkor már kettős nevet használó Metternich-Sándor hercegnő örökbe fogadta. Gazdasági megfontolásból, hogy a magyarországi birtokok, Bajna és Herceghalom környékén (utóbbi megjelölése egykori tulajdonosára, Metternichre utal) ne vesszenek el örökre a Sándor-család kihalásával (ami egyébként 1963-ben be is következett, amikor Klementine kilencven éves korában megtért vérszerinti őseihez).

– Bajna mellett, Pusztagyarmaton még megvan a családi kripta. Oda temették Sándor Móricot annak idején, a feleségét, és a lányukat, Paulinát is. Már a rendszerváltás után történt, hogy elmentünk oda, sok utánjárással megkaptam addigra a kuponokat. Kárpótlási jegy? Vagy valami ilyesmi, ahogy mondták. De a polgármester azzal fogadott: baj van. Túl vagyunk két liciten is már. Azért mutassa meg, mi maradt – kértem. Kis szétszórt parcellák, rossz földek maradtak addigra csak. Azokon nem lehetett volna gazdálkodni. Úgy hogy a kastélyt se kértük. Miből működtetném, ha nincs birtok körülötte? Pedig engem éppen azért neveltek hatéves koromtól Magyarországon, hogy ezeket a földeket, Klementine, édes nagyanyám, Zsófia testvére majd átadja nekem, hogy a családé maradjon.
– Hat gyerek született apám, Hohenlohe herceg famíliájában. Ketten voltunk fiúk. A fivérem, Viktor vette volna át az apám birtokait Sziléziában és Németországban. De meghalt a háborúban. Az osztrák uradalmak apám édesanyjától maradtak ránk. Neki és az ő őseinek a földjei ezek itt Grafeneggben meg ahol most vagyunk, Neuaugenben. Ez például 17. századi alapokon született barokk. De én formáltam belőle újra rezidenciát. Az oroszok teljesen kifosztották, mire visszakaptuk az osztrák államtól, már csak a puszta falak maradtak.
A gyerekkorról, ifjúkorról, Budapestről beszélgetünk. Mert Sándor Móricról alig tud valamit. Mire bekerült a családba, Paulina, az Ördöglovas leánya, már öt éve hogy meghalt. Aki nyilván rengeteget tudott volna mesélni az édesapjáról, szűkszavú emlékiratában is – megjelent Bécsben, az előző századfordulón, természetesen német nyelven –, egy külön fejezetet szentelt a kalandos életű férfiúnak. A legidősebb élő Metternich-Sándor csak személyes emlékeiről beszél.
– A Werbőczy utcában laktam (mai címe szerint Táncsics Mihály utca 23. Zichy-palota – B. P.), a Werbőczy gimnáziumban jártam az érettségi előtti három évet, addig magántanulóként csak vizsgázni kellett, előbb Bajnán, aztán Budán, az elemiben és a nyolc felsőbb osztályból ötben. Klementina is bérelt a Várnegyedben egy kis lakást, az Úri utcában, már nem emlékszem a közelebbi címére. Jól éreztem magam Pesten. Árpád, Álmos, Előd, Ont, Kond, Tas, Huba, Töhötöm. Még most is tudom, látja? De persze, ha a negyvennyolcas forradalomról kérdeztek, engem nem hívtak ki soha. Aradi vértanúk! Isten ments, hogy feleltessenek! Egy Metternichet! A tanárom nem volt, hogy is mondjam, nem volt túl intelligens. Mikor először fölszólított, mondja nekem, gyere ki Sanyikám. Nem Sanyika… Sándor. Az egész osztály percekig röhögött. 1939-ben vonultam be a Jászkun huszárokhoz, előbb karpaszományos őrmesterként, aztán zászlósként vitézkedtem. De harcba soha nem keveredtem. Tudja, mire a csata helyére értünk volna, rendszerint már véget ért minden. Rettenetes rossz lovaink voltak. A parasztoktól szedték össze őket. Sándor Móric rájuk se nézett volna, nem hogy a hátukra üljön!
– Sok időt töltöttem ezekben az években is Pesten. Sokszor jártuk együtt az éjszakát a Horthy-fiúkkal. Mentünk mulatni. Kedves helyek voltak. Arizona, Moulin Rouge. Ott játszott a világ legjobb cigánya, a Berkes. A lábamon alig-alig állok, mégis szeretnek a lányok … Hogy is van? Jézus Mária… Rég elfejeltettem! Ladiladilom? Sárgaliliom? Nagyon jó volt, nagyon szép az élet Budapesten. A Duna parton a korzó, nyáron, egyik szálloda a másik mellett, játszottak a cigányok a teraszokon, sétáltak le és fel a legszebb lányok. Gyönyörű!
– Amikor arról volt szó, hogy a kormányzó adja át a nemzetiségük szerint osztrák tiszteket Hitlernek, nem tette meg. Átjöttem Ausztriába, ide, az apai nagyanyám birtokára, de persze be kellett volna vonulnom német katonának. A Führer kijelentette: a Habsburgok, Hohenzollernek, Metternichek nem méltóak arra, hogy fajunk hősei legyenek… Szóval Hitler mentette meg az életemet. Negyvenötben meghalt az apám, átvettem a németországi birtokot. Ott éltem tíz évig. Aztán eljöttem ide Ausztriába, ahol ötvenötben kaptuk vissza a családunk uradalmait. Azóta itt élek. Gazdálkodunk, szántót, erdőket működtetünk, állatot tartunk. Szőlészkedünk, borászkodunk. Jó itt élni, tudja? Nyugalom, rend, békesség, jó kedély. Vidéken még most is osztrák az osztrák.

A kisebbik ebédlőben időközben megterít a személyzet. Jó a hercegi fehérbor, érett, zamatos rizling, amit a vajpuhára dinsztelt márványos felületű marhahúshoz, a zöldségkörethez, a rösztihez kínálnak. Zárásul narancsszuflé, fekete következik. S míg a súlyos ezüstvillák, kések és kanalak dolgoznak, tovább beszélgetünk. Legfőképpen az életről. Újra és újra arról, hogy milyen jó osztráknak lenni. S hogy jó lehetne talán magyarnak is. Bár ami a nemzeti érzelmeket illeti, már maga az Ördöglovas sem volt mintaforradalmár. Éppen Bécsben lakott, amikor ott kitört a lázadás, és a tömeg az otthona, Metternichék palotája körül zajongott. Gróf Sándor Móric lement az utcára, s az első hangoskodót, aki éppen azt kiabálta: Éljen a köztársaság!, úgy vágta pofon, hogy bezuhant a kapu alá.
Mit gondolnak, mi történt?
A tömeg lelkesen megéljenezte. Hoch Sandor! – kiabálták.
És szépen hazamentek.
Buza Péter

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!