Híre sem marad fenn?

Új gazda a romló
épületben
Farkas úr volt a tulajdonosa a Beverly Hills Kft-nek, s abban a Budapesti Continental Szálló–Hungária Fürdő épületegyüttesének a Nyár utca–Dohány utca–Klauzál utca határolta tömbben. Képviselője, Horváth Nóra újra és újra megjelent a Fővárosi Önkormányzat illetékes bizottsága soros ülésén, hogy a ház védettségét töröltesse. Kérésük nem teljesült, s közben a sorsára hagyott háztömeg folyamatosan pusztult. A VII. kerületi polgármesteri hivatal pedig újabb és újabb határozatban kötelezte a tulajdonost az életveszély megszűntetésére. Újabb és újabb épületrészeket bontottak le, majd elérték, hogy a már nagy százalékában üres telektömegre építhessenek. Az engedélyekkel együtt eladták kft-stül az ingatlant – haszonnal –, s az új tulajdonos 2008 végén a kiürítésekor hibátlan házak hűlt helyén és Ágoston Emil szecessziós remekművének rommaradékán megkezdte az építkezés előkészületeit.
Üresen áll a Pollack Mihály tervezte kétudvaros Paulay Ede u. 33. A műemlékesek elérték, hogy végre lefedjék az idei tél beállta előtt. A kapu bezárva, s aki arra jár, nem láthatja, hogy bent hiányoznak az ablakok, szabad a pálya az eső, a hó előtt. Úgy hallani, új tulajdonosa lett az idén.
Többször váltott már tulajdonost Lechner Ödön egyik korai jelentős műve ettől pár lépésnyire: az Andrássy út 25., szemben az Operaházzal, az újra egyre divatosabb pesti főutcán. Miután kivásárolta a lakókat az első, aki megvette az önkormányzattól a hibátlan házat, gyakorlatilag a sorsára hagyta, s a romló épület – mindig jelentős haszonnal – újra és újra gazdát cserél.

Díszletfal
A rettenetes példák sokasága mellett van egyetlen egy eset, amikor – a műemléken ugyan nem segített, de – „megneveztetett” a vétkes. Pozsár Viktort és Borovi Barbarát II. fokon és jogerősen elítélte a bíróság a Zala megyei Mikosszéplak Mikosd-kastélyának romlásában játszott szerepükért. Most már ott is új a tulajdonos.
Budapesten – csak a további példák kedvéért – eltűnt
Schöpf-Merei Ágoston legendás reformkori (Zitterbach Mátyás tervezte) kórháza a Szentkirályi utcában, erzsébetvárosi épületek sora, köztük az első igazi ellenállást kiváltó, a Holló utca 11. alatti „ezüstműves háza”, aztán az Úttörő Áruház, s mögötte a barokk Reáltanoda utca 8. Az öreg, elhanyagoltságukban sem csúnya, s helyreállításuk esetén vonzó, egyedi körülményeket kínáló házak helyére új – általában – rövid távra tervezett, alacsony belmagasságú, kis alapterületű lakásokat, illetve irodákat tartalmazó egyszerű házakat emelnek az „ingatlanfejlesztők”, melyekből a beruházás gyorsan megtérülhet. Épülnek az újabb bevásárlóközpontok Debrecen és Miskolc belvárosában is, miután már tudható, milyen hatással voltak a budapestiek a főváros bevásárló utcáinak boltjaira. Csak a saját hibájából tanul itt mindenki – majd, egyszer.
A sokak megjegyzéseitől kísért Kálvin téri új házak épületrésze az is, amit a Múzeum utca 3. díszletfala eltakar. Lovag Freystädtler Jenő „pasa” házát Bergh Károly tervezte, s lépcsőházi korlátjának egy aranyozott kis öntöttvas darabját őrzöm. A ház útban volt az ingatlanfejlesztőnek. A műemlékes hivatal előírta, hogy kompromisszumként – ha le is bontható a hátsó frontja – az utcai traktusát meg kell tartani. Aztán az, hogy hogy nem, egyszer csak összedőlt. A ma látható díszletfalat – kötelezésre – utólag építették vissza az új irodaház elé.
A Blaha Lujza tér mellett, a volt sajtópalota bontása közben még látható volt a szomszédos József körút 7. fele. A masszív körúti ház aztán „megadta magát”. Maradt a homlokzat, a díszletfal, épül mögé az új. Van hasonló példa már minden kerületben, s nyilván vidéki városainkban is. Hasonló megoldást terveznek a Péterfia utcán Debrecenben meg másutt is.
Folyik a budapesti Erzsébetváros átépítése. Látványos most az, ami a Klauzál utcában történik. Sorban bontják le a házakat, s eltűnik az a kis maradék zöld is, amit úgy keveselltünk eddig. A gangos, ecetfás udvarok helyén olyan sűrű beépítés folyik, amit a közismerten telekspekulációs millenniumi építkezések idején sem lett volna lehetséges. A műemlékes hatósági engedély hagyja a házakat bontani, bár előírta a védett házak utcai frontjának kötelező megtartását. A még álló házrészeken nincs tető. 2008 telének kezdetén jól látszik, hogy csupaszok az – eddig – hibátlan hatalmas födémgerendák… Lehet, hogy a tél után már nem lesznek ezek a házrészek sem megtarthatók?
Szomorú volt látni, amikor lebontották azt a Nagy Ignác utcai házat, amiben a Noé bárkáját forgatta Sándor Pál.  Egész gangos udvarán egy fantasztikus szőlőtőke indái, levelei adtak árnyékot – s őszre – gyümölcsöt a háznak. A bontásra váró házak lépcsőházában látni még az egykori, a szőnyeg leszorítását szolgáló bronzkarikák, az öntöttvas korlátok, festett és faragott díszek, egyedi „nyílászárók”, bronzkilincsek, látványos csempék, kövezetek, színes terazzók maradékát. Az államosított, tanácsi, majd önkormányzati tulajdonban lévő belvárosi lakástömeg a lepusztult házakban – akár megvehették a lakásaikat a bent lakók, akár nem – sokszor arra ösztönzi a lakókat, hogy ne tudjanak ellenállni az ajánlatnak, már-már szívesen hagyják el megszokott környezetüket, mert „van az a pénz”, amiért elmennek, szabad utat engedve a városrész-méretű bontásnak. Nekik nem magyarázható meg, hogy más országokban már régen kialakult a karbantartásra ösztönző gazdasági rend.

Budapest titkai
Nálunk semmi sem ösztönöz arra, hogy megmaradjon az, ami érték. Nincs olyan pénz (kivéve a Nemzeti Kulturális Alapprogram és néhány más alap és alapítvány kevéske pályázható keretét), ami támogatásra odaítélhető lenne, s nincs olyan adó-, illeték-, kedvezményrendszer, amely minden civilizált országban működik már, ami a jogszabályok biztosította kedvezmények fejében ösztönözné az önkormányzatot, vagy a befektetőt a tulajdonában meglévő érték megtartására. A ritka kivételekről büszkén tudósít a sajtó, ha bárhol akad ilyen. Ilyen volt idén a
Sonnenschein-ház a Ferenc téren a IX. kerületben.
Magyarországon nem az ablakok szigetelésére, hanem cseréjére ösztönöz a jogszabály! Lehet, hogy ez, és mindaz, aminek egy ablakcsere csak egy pici szeletkéje, olyan átvitten is értelmezhető arculatváltáshoz vezet, amit nagyon fogunk szégyellni, ha megérjük az idők változását, s látjuk, milyen hamar elpusztul az, amit manapság építenek nálunk, s milyen kevés az, amit utódaink megörökölnek tőlünk abból, amit mi az elődeinktől kaptunk örökül.
Számtalanszor kalauzol az ember vendéget Budapesten. Amit ilyenkor megmutat – miután a barokk kornál korábbi építészeti emlékek néhány templom, római rom és török fürdő kivételével nincsenek –, a város panorámája és mindaz, amit a magyaros szecesszió és az eklektika jelent. Emlékszem, mekkora élmény volt egy francia pénzügyminisztériumi delegáció számára a Postatakarék épülete a Hold utcában, milyen cikket írt egy amerikai újságírónő, miután megnézhetett néhány udvart a Terézvárosban és az Erzsébetvárosban, milyen lelkessé tették őt Budapestnek ezek a „titkai”. Egy francia televíziós a Király utca 27. gangos udvarán készített riportot e sorok szerzőjével, s el volt ragadtatva a helyszíntől. Rövidesen ennek is annyi! Erkélykorlátján még olvasható a kovácsoltvas felirat: „Zur stadt Pest”.
Vajon lehetséges-e, hogy az új esztendőben a rendszerváltás után egy híján húsz évvel nálunk is bekövetkezzen az az egészséges változás, ami – például – a párizsi Marais-negyedben történt, s megszületik az a pénzügyi jogszabályi keret, amitől majd nem hátrány az, ha valaki tulajdonosa az ország épített öröksége egy szeletének, s érdeke, hogy jó gazdája legyen annak, ami az övé, s közvetve mindannyiunké. Ráday Mihály

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!