Százévesen magány

Száz év múlva! Hol van az még, és mi lesz addig? Igaz, igencsak messzi távlatokat festenek föl a német hölgyek, mégis, ez az előrejelzés nem időszerűtlen, töprengésekre mindenképpen alkalmat ad. Mondhatnám: kötelez. Ha például a jelen egyes érdekvédelmi követeléseit előre vetítem, melyek szerint úgy hatvan éves kor körül tessék bennünket nyugalomba küldeni – elképzelem az akkori sok-sok szerencsétlent: negyven éven át ücsöröghet munkátlanul. Fogalmazzunk így: tevékenység nélkül. Tudom ez a százéves kép kissé történelmietlen, valóban a jelen gépies előre vetítése – mégis alkalmas arra, hogy megindítson egy hasznos gondolatsort.

***

Egy hajdani (ugyancsak német) ideológus szerint nem a cél a fontos, hanem az odavezető út. A mi esetünkben se tudható pontosan, mi lesz a távoli jövőben – de az odavezető út már megnyílt, az előjelek fel-feltünedeznek. Mindig csodálkozom például olyan felvonulások láttán, ahol a nyugdíjkorhatár felemelése ellen tiltakoznak Én szívem szerint a felemelésért – pontosabban, és e kívánságnak inkább megfelelő kifejezéssel – a tevékeny élet lehetőségének meghosszabbításáért tüntetnék. Több okból is. Már most kezd nőni az ingerültség a fiatalabb korosztályokban az idősebbekkel szemben, akiket „nekik kell eltartaniuk”. Valóban. Az idősek viszont azzal érvelnek (joggal), hogy egy életen át dolgoztak, ami van, ők teremtették. A másik felet ez az utóbbi érv nem hatja meg, most és itt nekik kell fizetni azt az adót, amelyből az állam a szociális juttatásokat meríti. Ne próbáljunk most és itt igazságot tenni, az alábbiakban úgyis erről lesz szó. Feloldható a két szemben álló nézet? Igen, ha a társadalmi gondolkodásmód megváltozik. Már most el kellene kezdeni a fontolgatást, bizonyos értelemben a jövő tervezését, különben mindig csak a jelen gondja marad, csak azzal foglalkozunk, hogy mi lesz az idei nyugdíjjal, a most készülő költségvetéssel, a közeledő választásokkal, valljuk be, a szavazatszerzéssel. (Nálunk három és félmilliónyian lépték már át a korhatárt vagy lettek rokkantak, Ausztriában a szavazásra jogosultak fele. Mert ez utóbbi meghatározás is erősen számításba kerül. Vegyük tehát komolyan a százéves német hölgyek figyelmeztetését! Ha egyszer sok és feltehetően a mainál sokkal több egészséges év vagy éppen évtized vár jövendő milliókra, „tüntessünk” inkább a hosszabb tevékeny élet lehetőségéért! Amiben egyebek között bennfoglaltatik az „eltartatás” helyett az önfenntartás is.
 Időszerű-e – íme, újabb és korántsem utolsó kérdés e tárgyban – éppen most előállni távlati ötletekkel, amikor a világot naponként változó, tűzoltási feladatokra kényszerítő körülmények gyötrik? Igen, érdemes töprengeni, a válságoknak ugyanis, minden eddigi tapasztalat szerint, az a tulajdonságuk, hogy elmúlnak. (Egy „klasszikus” mondást felhasználva: válságok jönnek, válságok mennek, de a gazdaság marad.) De mielőtt a megoldás felett elkezdenénk töprengeni, igyekszem fölfesteni, amennyire lehet hitelesen, egy  jövőképet.  Ha az említett előrejelzések szerint fejlődik világunk, megjelenik majd  egy nagy tömeg öreg, idős, koros, meglett korú (hogyan is nevezzük őket?) nő és férfi. És jóval kevesebb ifjabb. A mai gondolkodásmódot tekintve mércének, a hatvanéves kor táján éles vonal húzódik közöttük: innen van a „fiatal”, ezen túl az „öreg”. Csakhogy az ilyen merev szétválasztás mind használhatatlanabbá fog válni, az lesz „fiatal” aki aktív és munkára kész. Mind többen lépik majd át a mai határvonalat – akkor már senki sem fogja emlegetni, legföljebb a történészek.
Már ma sem egyformák az előrehaladott korúak, testi-lelki állapotuk, munkakészségük szerint. Ha valaki mostanság kiejti ezt a szót: nyugdíjas, a következő kép ugrik be: megtört, a nyomor szélén, vagy igen szegényesen élő valaki, szatyrát nehezen cipelő, magányos nénike, egymásba kapaszkodva totyogó ősz hajú pár. S ez így is van – egyrészt. De ugyanígy százezer számra, ha nem milliós nagyságrendben vannak olyanok, akik tisztesen megállnak a lábukon. Kit súlyos betegség kínoz – más kora ellenére is egészséges. S még ez a kettéosztás is gépies, sok az átmeneti állapot. Remélhető, hogy ez az arány a jövőben mindinkább változni fog – a jó oldal javára: növekszik a „fiatalok”, és csökken a valódi öregek száma, tömege. S ezt nem hivatalos kormányrendelet írja majd elő, hanem a valóság. A mai merev határvonalat a tények fogják fellazítani. Kit lehet majd fiatalnak vagy öregnek nevezni? Feltehetően fizika állapot, munkakészség határozza meg, a jövőnek ma talán még ismeretlen követelményei. S hogy az ilyen fejleményekre nem kell okvetlenül száz esztendőt várni, mutatja egy osztrák statisztika a félidőről (a német példa után egy lépéssel közelebb hozzánk): 2050-ben a nők átlagéletkora 89, a férfiaké 84 lesz. „S a megnyert évek – fűzi hozzá a kimutatás – aktívak lesznek.”

***

Mielőtt a fellegekbe elszállnánk, hadd pendítsem meg azért többféle gond húrjait is. Mai fejjel, jelen bajaink közepette valóban nehéz elképzelni, hogy oly sokan folytathatják hivatásukat, vagy éppen ennyire későn még újat is találnak. Vajon a munkalehetőségek a mostani helyzethez viszonyítva valóban szinte végtelenné válhatnak? Remélhetően igen, mert a munka – ceterum censeo –, a munkálkodás a hosszú életnek (és a költségvetési gondok ez irányú eltűnésének) a titka. Legalább is az egyik. Bár ide talán inkább más kifejezések illenek: elfoglaltság, tevékenység, alkotás, a hívatás gyakorlása, felelősségvállalás. Ezek a fogalmak szélesebb kört fognak át, több spekulálgatásra engednek teret. Milyen területeken? Csak találgatni mer az ember. A hagyományos munkákon túl az egészségügy, a szociális terület, a környezet, a család, a szórakoztatás, a szolgáltatás számos ága bővülhet. S ki tudja, akkor milyen igényeket támaszt a társadalom, milyen új lehetőségeket nyújt. Csak az látszik bizonyosnak, hogy az aktívak és az üldögélésre kényszerítettek arányának meg kell változnia. És nyilván átalakulások mennek majd végbe a gazdaságban és annak megítélésében, hogy mit tekintenek értéktere-mtésnek. A hosszabb és egészségesebb élet minden bizonnyal megkövetel, kikényszerít megoldásokat, netán meg is teremti a lehetőségeket, megváltoztatja a jövő öregjeit, az öregek jövőjét. A pénzügyi dilemma (s az emlegetett generációs feszültség) addig áll fenn, amíg keveseknek kell „eltartani” sokakat – ám, ha sokan tartják el önmagukat, egy tétel mindenképpen kihúzható a gondok listájáról.
Van még egy bökkenő. Ha a családalapítások tekintetében minden így megy tovább, tehát a fiatalok későn házasodnak, kevés gyereket vállalnak, úgy hiába minősülnek át a ma még korosnak nevezettek „fiatalnak” (elsősorban szociális tekintetben), az arányok igen rosszul alakulhatnak. Megjelenik egy hatalmas tömeg korosabb férfi és nő és kevesebb valódi ifjú s ifjabb. A nagy tömeg idősebb elszigeteltté válhat, szinte külön „etnikummá”, „rezervátummá” – kevés gyerek, unoka lézeng körülöttük, s azok is ki tudja merre. Ez nem csak az „eltartás” miatt sajnálatos. Család nélkül, mondjuk ki, népes család, gyerekek, unokák, dédunokák nélkül az élet sivár. A hosszú, egészséges élet segítője, támasza (a fent említett munka, elfoglaltság, szükség-van-rám érzés mellett) a kapcsolat velük, ez is élethosszabbító, gazdagító. Igaz, temérdek gondot okoz, nagy felelősség jár a gyermeknevelés – de pótolhatatlan erő árad belőlük az idősebbekbe. Talán nem stílszerűtlen, ha itt egy régi, kedves sláger jut eszembe, mely szerint: „Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz! A kis unokákkal sok baja lesz!” Én azt mondanám, ne „vigyázzon”. Legyen minél több unokája, különben magány kíséri majd, s – legalábbis mai szemmel mérlegelve – szomorú társadalomnak néz elébe. Nyilván nem a mai hatvan-nyolcvanasoknak szól ez a jóslás, hanem a majdani
hatvan-, nyolcvan- kilencveneseinek, akik gyakran hallhatják mostanság a figyelmeztetést: gyűjts, készítsd elő a jövődet!
Ne csak pénzzel. Családdal is.

***

Ha már a témánál vagyunk, ne kerülgessük a forró kását: vessünk egy pillantást a mára is, a 2008-as állapotra. S mondjuk ki, hogy lényegében nincs külön nyugdíjas érdek és külön más rétegé. Mindenki egyazon társadalom része, egyaránt felelősséget kell éreznie, jóban-rosszban osztoznia az egésszel. Az ismert mondás szerint: egy csónakban ülünk. Aki szívén viseli az idősek sorsát és csak egy kissé is túllép, túllát a pillanaton, elsősorban az ország egészére gondol, a gazdaság, a pénzügyek fejlesztésére, a társadalmi stabilitásra, a háttérre, amely minden juttatást biztosít. Ez a szó lebeg előtte: ”Miből!”
Tatár Imre

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!