Milyen lesz (ha lesz) a jövő újságírása?

Igen, ez a fajta újságírás meghalt és ettől a hírtől nem futja el könny a szemünket. De nem is kacagunk. Az irodalommal ikertestvériségben működő magyar újságírás, amelyben a sztár neve Ady Endre, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Szabó Dezső, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Szabó Zoltán, Móricz Zsigmond, Márai Sándor volt, s a legjobb szerkesztőségi titkárt Szabó Lőrincnek hívták – nos, ez a fajta újságírás eltűnt, mint a lóvasút, és azért nem siratja szinte senki, mert nem emlékszik rá, és mert a lóvasútnál sokkal gyorsabb a metró. Vagyis az elektronikus újságírás. Az érzelmi, hangulati, izgalom- és szellemesség-igények, a Jóban-rosszban-sztorik éhsége átköltözött a képernyő elé. Sajnos, leomlott minden igény-hierarchia. A kereskedelmi televíziók bombasztikus giccset tálalnak ipari méretekben, a lelkünk már csupa csömör-kiütés, herpesz. Már valóságos üdülés száraz, racionális, távolságtartó cikket olvasni. Naponta csodálkozom, hogy a közszolgálati képernyő nincs még tele sztriptízzel, hetero- és homo-pornóval, közvetítésekkel szadista és mazochista bordélyházakból. Néhány éve Észak- és Dél-Amerikában egy titkos produkciójú tévéfilmnek az volt a csúcsa, hogy az igazán szép, kétségbeesetten vergődő nőt premier plánban le is fejezték. Profi filmesek megesküdtek, hogy a felvétel sajnos teljesen trükktől mentes, tökéletesen autentikus volt. Hallom, zártkörű, horribilis belépti-díjas afrikai tévéshowban krokodiletetés csecsemőkkel volt látható. Állítólag ennek is, mint a lefejezősnek, a maffia volt a producere. Az ilyen televízióval, de tulajdonképpen semmilyen televízióval nem konkurálhat a legtehetségesebb újságíró sem. Legföljebb imádkozhat, hogy mégis trükkfilmek legyenek ezek.
Amikor 1983 májusában a Magyar Nemzethez kerültem, a példányszáma állítólag százezres volt. Amikor 1990 végén felmondtam, a példányszám kétszer akkora volt. Ebben szerepet játszott növekvő igazmondása, elszegődése, amennyire lehetett, a megtisztulás jegyében zajló változások mellett, a legkülönfélébb nézetek, vélemények megszólalása, megszólaltatása, kivéve a durva szélsőségeket – a vitaszellem, amely elrugaszkodott lassan a többé-kevésbé mesterkélt látszat-polémiáktól. Az egyik napi rovat szóbahozta Mindszenty Józsefet, az olvasótábor egy része ujjongott, mire a rovat szerzője nyomban, tisztelettel leszögezte, hogy a főpap, szerinte, konok és korlátolt gondolkodó volt. A vita jó része nem a lapban, hanem levelekben zajlott tovább.
Csökken a nyomtatott sajtó véleményfunkciója – beleértve szerepét a véleményformálásban – mindinkább azt a sajátságát kell kihasználnia, hogy bármikor letehető és fölvehető, lecsapható és kinyitható: az adatok, szavak, képek, számok mindig megnézhetők. Ez nem a szónok, hanem a kézikönyv szerepe. A napi, mulandó kézikönyvé.
Ebben a tehetség csekély szerepet játszik. Az újság mindinkább hír- és adatszolgáltató, és ha képes röviden, tömören fogalmazni, az adatok lábjegyzeteit is ő szolgáltatja. Lehetséges, hogy amiképpen voltak s vannak katolikus és protestáns újságok, azonképpen lesznek ezentúl is a lábjegyzetekben, magyarázatokban pártpolitikai felekezetekhez igazodó adatértelmezések – és itt-ott egy-egy, politikai felekezetek fölötti, hűvösebb, szellemileg arisztokratikusabb orgánum, amely, persze, szeretne valamennyi felekezethez szólni. Ami, sajnos, szinte lehetetlen. Úgy tűnik, az ilyen tárgyilagos lapok példányszáma is hamar olvad: a politika a szurkolók passziója.
Nemrég két frissen végzett nyíregyházi médiaszakos főiskolást, Nagy Zsófiát és Matey Istvánt, a Klubháló című internetes orgánum munkatársait Makó városa, szülötte, Pulitzer József emlékére Ifjúsági Pulitzer-díjjal tüntette ki. Magyarország ma legfiatalabb „Pulitzer-díjasainak” bevallottam, hogy szerintem a mai értelemben vett nyomtatott napilapok maximum néhány évtizedet élhetnek még. Nemcsak arról van szó, hogy a papíralapú sajtó szerepét átveszi a képernyő-alapú, amelyet a laptopomon olvashatok el, vagy arról nyomtathatok ki nálam otthon. Márpedig, noha a divatok és a technika nem befolyásolja radikálisan a tájékozódók ízlését (amivel azt akarom mondani, hogy a szövegszerkesztő számítógép közvetítésével olvasható lap nem föltétlenül különbözik alapvetően a nyomtatott elődjétől, bár jóval gazdagabb, terjedelmesebb, illusztráltabb lesz, és ebben valamelyest konkurál a televízióval is).
Az amerikai, az angol, és még néhány igen fejlett televízió azonban örvendetes elemeket is fölmutat. A nagy műsorvezetők, kommentátorok, vitavezetők, interjúvolók, portrékészítők legalább olyan nagy egyéniségek, mint voltak hajdan az újságírókként is zseniális magyar írók. (Tessék csak elolvasni a Móricz Zsigmond hagyatékából című 1960-ban megjelent, több mint félszáz, kötetben addig publikálatlan írást tartalmazó gyűjteményt: még ebből is kiderül, miért tartja Spiró György egy nemrégi esszéjében Móriczot a múlt század legnagyobb magyar írójának.)
Mindezt azért vigaszképpen mondom Nagy Zsófiának és Matey Istvánnak: bármilyen, inkább adatolt, tárgyszerűnek, kézikönyvszerűnek látom ezt jövendő sajtót, úgy tűnik, az igazi tehetség abban is megteremti a maga műfajait, a maga olvasótáborát, és mélységesen bízom abban, hogy bármennyire izgalmas olvasmányok manapság is például a valuta- és részvény-árfolyamok, az emberi lélek és elme mindenkor szomjazni, kívánni és ünnepelni kész a tehetséget. Gondolom, Homérosznak is hiába motyogta valaki éjjel-nappal, hogy na, öreg, majd feltalálják az emberek a nyomdát, jön majd a soktízezer példányban megjelenő szövegek kora, ki a fenének kell majd egy ilyen világtalan, versben beszélő haditudósító! Aki még azt se tudja, hogy a trójai háború szegény vesztesei a maguk sokevezős hajóikon végül az olasz csizma lábfejénél kötöttek ki, és a latinokkal, szabinokkal és etruszkokkal közösen, némi véres háborúskodás után, megalapították Róma városát és a Római birodalmat. Homérosz erre azt válaszolhatta, hogy amíg a Római Birodalomról Horatiust, Titus Liviust, Publius Ovidius Naso-t, Juvenalist, Plutarkhoszt és Vergiliust olvassák, addig ő sem fél a száraz kézikönyvektől.
Valószínűnek tartom, hogy még ha műfaji változásokon megyünk is át minden tekintetben, a tehetség diadala örök. Ezt úgy értem, hogy aki történeti műfajelmélettel foglalkozott valaha, az tudja, hogy például a regényszerű írói anyag milyen változásokon ment át a kezdetektől máig, és miként őrizte meg a mélység, a szellemesség, a hűség, a pontos és mély megfigyelés, az izgalmas cselekményesség, az eredetiség alapértékeit.
Remélem, bármilyen technikai, formai, továbbítási stb. változásokon megy majd át az, amit ma még sajtónak nevezünk, a tehetség értéke mindenkor érvényesül, s ha kell, átalakítja a műfajokat is. És amiként az emberek ugyanolyan jóságosak és gonoszak, alattomosak és nyíltak, önfeláldozók és harácsolók, mint voltak évezredekkel ezelőtt – az emberábrázolás is ugyanolyan élénk, megrázó, szomorú és vidám lesz évezredek múlva is – föltéve persze, hogy lesz még ember.
Néhány szót a két díjazottról. Azt hiszem, a kárpátaljai születésű, zárkózottabb, elmélyülő, drámaibb alkatúnak sejtett Matey Istvánt a formátumosabb, némileg a tudományosabb megragadást igénylő műfajok – például a monografikus, probléma-érzékeny nagyriport vonzza majd; tanára viszont úgy gondolja, hogy Matey vérbeli napilap–újságíró lesz. Míg a színes és árnyalt szókincsű, szerintem költői, mindenesetre lírai készségekkel megáldott, óriási munkabírású, huszonkét éves korára már több száz cikket publikált Nagy Zsófiának a finoman részletező, az eredeti megfigyelésekből építkező, érzékeny írásmód ad majd szárnyakat. Megjegyzem, nincsen benne semmi finomkodás, mélyen beleásta magát a cigány-tematikába, a legkeményebb terepmunkától sem ódzkodik. A makói „kispulitzer” előtt szép magyar beszédéért Kazinczy-díjat kapott, és még egy elismerést, amely
Kossuth nevét viseli. Most készülök felajánlani nekik egy igen érdekes, nehéz munkát: könyvet kellene írni egy volt maffiózóról (tudom, kérdés, hogy kit nevezhetünk valóban maffiózónak), aki nyolc éves börtönbüntetést töltött le nemrég, megesküdött, hogy örökre szakít a bűnnel – a börtönben mélységesen megtért, erős
Isten-hit, Krisztus-hit töltötte el.
Nem tudom ma még, vállalják-e. Ettől függetlenül azonban, a Klubháló két remek munkatársa elindult az igazi, tartalmas, izgalmas, nehéz karier útján.
Bodor Pál (DIURNUS)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!