Az utalvány

Az értékes ígérvényt G. A.-tól kaptam, akivel még középiskolás koromban ismerkedtem meg. Mindketten versenyszerűen kajakoztunk, s egyszer együtt vontak bennünket rendőrségi eljárás alá. Történt ugyanis, hogy egy behemót motorcsónak két alkalommal is túlságosan közel húzott el mellettünk. Durva sértés volt, ilyet komoly hajósember nem követ el, meg a szabályok is tiltják. Ráadásul két lány is ott feszített a motoros ősz hajú vezetője mellett. Kapott is tőlünk az öregúr hideget-meleget. Néhány nap múlva házmesterünk riadtan súgta: két nyomozó járt nála. Aztán az iskolám igazgatójától megtudtam, az őszes ficsúr magas rangú pártember, s feljelentett bennünket, mondván beköpködtünk a motorcsónakjába.  Amikor behívtak a vízirendőrség parancsnokságára, a főhadnagynak kifejtettem, hogy ez a köpködés semmiképp sem stimmel, merthogy erős felindulásból sem tudok távolabbra köpni két méternél, ezen távolságon belül pedig mit keresett bárki az oly törékeny kajaknál? A rendőr nem bírta ki röhögés nélkül. És lezárta az ügyet.
-----------------
Az említett utalványt valamikor ’89-90 táján kaptam G. A.-tól, amikor megtudta, hogy a Kismókus nevű vitorlás gazdája L.G. főnököm lett a kiadónál. Ők régebbről ismerték egymást, s egyszer G. A. olyan szívességet tett, hogy örök időkre szóló italkiutalási jogosítványt kapott. Úgy gondolta: jópofa dolog lehet, ha én adandó alkalommal bemutatom az utalványt, amitől L. G. nyilván hanyatt esik.
L. G.-t a halbiológusnál ismertem meg. Korábban is a cégnél dolgozott, de amikor H. J.– a halbiológus – lett a vezérigazgató, akkor indult el L. G. lám mostanra mily magasra jutott karrierje… Még javában zajlottak a Magyar Nemzet körüli „csatározások” s jómagam egyszer csak az újságíró alapítvány kuratóriumának társelnöke lettem. Az alapítványnak voltak bizonyos tulajdonosi jogosítványai, ám utólag nézve ez már a végjáték volt. Ám akkor H. J. és L. G. úgy látta jónak, ha legalább a látszat kedvéért megpróbál együttműködni velünk. És tettek egy ajánlatot.
-----------------
Egy nap a másik társelnökkel, B. N.-el meghívtak bennünket a vezérigazgatói irodába. Feltűnő szivélyességgel fogadtak, ami nem következhetett az előzményekből, hiszen folyamatosan ütköztünk a politikai gőzhengerrel. Érdekes helyzet alakult ki! Miközben a társelnöki szisztéma már a végletes megosztottságot mutatta a szerkesztőségben, a kuratóriumban még nekem volt többségem. Az egyik csapatnak B. N. lett a zászlóvivője, a másiknak talán én. Ami azt illeti alaposan össze voltunk gabalyodva, én nem bízhattam benne, s gondolom ő ugyanígy volt velem.
A fogadás filmszerű keretek között esett meg. A „sajtócézár” – mint egy rossz Hollywood-epigon – ott ült hatalmas faragott íróasztala mögött, mellette tanácsosa, aki ebben az időben már jóval több volt, mint egyszerű famulus, hiszen bejáratos volt a választásokon győztes párt bennfenteseihez. Semmiségekről beszélgettünk, aztán a halbiológus váratlanul megkérdezte: „Nem akartok főszerkesztő-helyettesek lenni?” Tett hát egy szerinte ellenállhatatlan ajánlatot, és látszott rajta, hogy elképzelni sem tudja, hogy ez visszautasítható. B. N. tétovázott, igazából ott helyben elfogadta volna az elfogadhatatlant, én viccesen megkérdeztem, hogy ez valami tréfa? Biztosítottak arról, hogy ez komoly, és gondolkodjak csak el rajta.
Néhány nappal később L. G. vacsorára hívott a Híd nevű vendéglőbe. Munkamegbeszélésre. Ettünk, sőt ittunk és semmiben nem értettünk egyet. Rajta hamar meglátszott az ital, egyre érzelmesebb lett, s amikor megtudta, hogy erdélyi felmenőkkel is rendelkezem, kiborult: „Édes Pistám milyen szomorú, hogy mi nem állunk egy oldalon!” Végre valami, amiben egyet értünk – gondoltam és elmeséltem neki ezt az utalvány ügyet. Tényleg meglepődött, de becsületére, megerősítette, hogy az utalvány örök időkre szól.
-----------------
A lapot – azután, hogy ’91 végén elmentem – évekig nem vettem a kezembe. Amikor most nyáron egy bizonyos B. Zs. valami szörnyűségének híre kelt, azt mégis elolvastam. Korábban is tudtam, hogy az utalványt már soha nem fogom beváltani. Az igazat megvallva, nem is találom. De ha még előkerül, eltépem.
Dénes D. István

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!