A lezüllés fájdalma

Mai szerkesztőségemben – immár egy tucat éve az –, a Népszavánál úgy alakult a dolog, hogy lényegében munkaköri kötelességemmé vált, hogy napról napra elolvassam, vagy legalábbis átnézzem a jobb-szélsőjobb újságokat. (Bevallom, alig tudok különbséget tenni közöttük, igazán nem nagy öröm, hogy az egykor ugyancsak szép napokat látott Magyar Hírlap ma bornírtabb, mint a Magyar Nemzet.)
Szögezzük le: nem arról van szó, hogy a jelenlegi Magyar Nemzet a tendenciózus hírszerkesztéstől a riasztó publicisztikákig ( tisztelet a csekély számú kivételnek) milyen világnézetet képvisel. Azt persze nem mondom, hogy ez nem lényeges. Mert igenis lényeges - botrányos - hogy a Magyar Nemzet hovatovább a nyugati világban vállalhatatlan (vagy a világ boldogabbik részén csak a társadalom rideg perifériáján feltűnő), „eszmék” harsány hangú propagátorává változott. Még azt se mondhatnám, hogy egyszerűen csak a Fidesz pártlapjává lett, mert rendre túltesz a jobboldali vezérpárt amúgy épp eléggé riasztó retorikáján. Néha felmerül bennem a gondolat, netán egy szereposztásról van szó? Arról, hogy amit a mégiscsak egy demokráciában, mégiscsak egy parlamenti párt nem engedhet meg magának, azt a Jobbik hangján majd kimondja a Magyar Nemzet.
Ha egy valaha nehéz körülmények között is a lehetőségei határáig független orgánum propagandalappá silányodik, ez önmagában is elkeserítő. De ami igazán ijesztő, az a stílus, a hangvétel. Meg a fékeveszett indulat. Hol van – hová lett? – a mértéktartás szakmai minimuma, a józanság és a korrektség ott, ahol (megint csak tisztelet a ritka kivételnek) mindenekelőtt a publicisztikákból árad a sercegő gyűlölet, a vélt vagy valós politikai ellenfél sértegetése. Sajnos még az sem igaz – bár az is elég nagy baj –, hogy a lap igazságtalan politikai ellenfeleivel szemben. Mindennek a hisztériás túlhajtása – fájdalom, ez lett a Magyar Nemzet anyanyelve. Kérdezem, normális az, ha egy nagy példányszámú – magát akármilyen politikai beállítottságúnak valló – napilap Európa közepén „csak” azt írja (a 2007-es, az ideihez nem fogható minipogromról): „Mi történt szombaton? Semmi. Pár bőrfejű és bőragyú alak megpofozott néhány fenékrázó pojácát.” Pszichiátriai szakértelem nélkül megérthető, hogy a lap mindig dühöngő hölgyszerzője úgy fogalmazza meg a jövőt (már ha Gyurcsány F. azonnal nem megy a…), hogy „majd lesz Magyar Gárda, lovasbrigád, íjászkülönítmény, és a retikülökben ott lapul a fűrészes kés”. Leírhatók országos közbotrány nélkül olyan mondatok, hogy: „Amint egy cigányházat támadás ér, a kormány által mozgatott kisebbségvédők azonnal teleordítják a sajtót, hogy lecsapott a rasszizmus… Egész vidékeken mindennapos, hogy cigányok elviszik a terményt, kifosztják és/vagy felgyújtják a házat, megverik, sok esetben kivégzik a lakókat…” Máshol ugyane míves szerző így: „A cigányok egész falvakat rombolnak le, erdőket-mezőket tarolnak le, s felkoncolják, aki útjukba áll. Ahol túlerőbe kerülnek, nyíltan terrorizálják a lakosságot… A magyarság azonban tolerálja a hivatásos mocskolódókat, a kivakarózott jogvédőket, a tarkamagyar őrülteket, sőt, a szocibérenc filisztereket is”. Mit mondjunk egy ilyen szövegrészre – a szerző írónak tartja magát –: „Mit vétett Magyarország, ahol a legtöbb üldözött élte túl a náci megszállást, és Horthy Miklós kormányzó ellen a győztesek elejtették a lehetséges vádakat? Vajon mi történne, ha címerünkről levennénk a micisapkának minősített Szent Koronát, levágnánk a pajzs csíkos felét, majd bekátrányoznánk a szlovákok által eltulajdonított kettős keresztet, az emlékművekről, állami hivatalokról elkergetnénk a turult? Semmi”. Leírható ez abban az országban, ahol, igaz, Horthy örökös száműzetéssel megúszta a felelősségre vonást, de ahol három miniszterelnökét (plusz Szálasit) és tucatnyi miniszterét és államtitkárát kellett emberiségellenes bűntettekért halálra ítélni. Ahol a teljes magyar csendőrség és a közigazgatás döntő részének buzgó segítségével a kb. 800 ezeres zsidó közösség háromnegyedét, 600 ezer embert deportáltak a halálba, ahol a magyar szellem olyan óriásait, mint Randnóti Miklós, Szerb Antal, Halász Gábor, Bálint György a munkaszolgálat poklában magyar csendőrök és katonák gyilkoltak le.
Nem folytatom. Pedig sajnos idézni lehetne a végtelenségig ijesztőbbnél ijesztőbb megfogalmazásokat, olyan sorokat, amelyekre nincs felmentés, s nincs olyan politikai elkötelezettség, amelyik ilyen beszédre mentségül szolgálna. Ha pedig ennél a lezüllött Magyar Nemzetnél, vagy bárhol máshol mégis vannak – és én tartok tőle, hogy vannak – olyanok, akik szinte megmagyarázhatatlan, jóformán kóros indulataik indokául (vagy mentségéül?) azt képzelik, hogy igenis, van olyan politikai elvárás, amelyik mindezt nemcsak jóváhagyja, hanem tollforgatói kötelességnek tekinti – nos, akkor csakugyan itt a történet vége.          Szász István

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!