A demokrácia és az erkölcs mérge

Ahol meg bírálni lehet, ott bírálni fognak. Az erkölcsöket bírálni, az önzést ostorozni a legkönnyebb. A fiatal demokráciákban erkölcstelenségek hírétől hangos a közélet. Van is rá ok. De ettől még a mai politika világa jottányival nem romlottabb, mint bármelyik korábbié.
A demokráciával szemben szkeptikus konzervatív jobboldali kritikusok éppúgy, mint a Kádár-kor iránt nosztalgiát érző baloldali kritikusok, a nyilvánosságra kerülő erkölcstelenségeket többnyire nem a szabad nyilvánosság, hanem a demokrácia számlájára írják. Úgy állítják be, mintha maga a demokrácia volna a romlottság, önzés, harácsolás okozója. Az 1989 előtti pártállamban vagy a két világháború közötti Magyarországon netán jobbak lettek volna az erkölcsök? Vajon mitől? Talán attól, hogy se a pártállamban, se a két világháború közötti Magyarországon nem volt igazán demokratikus jogegyenlőség? Hogy lehetne ez a két világ a maga besúgóival, illetve faji törvényeivel a legkisebb mértékben is kevésbé romlott, mint a mai magyar demokrácia?
Magyarországon ma minden közéleti szereplő egyenlő jogokkal rendelkezik, szellemi színvonalától és indítékainak erkölcsösségétől függetlenül. A pártállamban meg volt határozva, kik ágálhattak a közéletben, ma bárki megteheti. Demokráciában az elfogadottság, a versengő képviselet sikere az eredményesség fokmérője. Ezért minden közszereplő erre törekszik. Ahol a siker érdekében manipulálni lehet, ott manipulálni fognak. Ez csak a szabad nyilvánosság erejével tartható kordában, ha nem akarjuk, hogy a manipuláció jogát diktatórikus eszközökkel fojtsák el. Mennyivel erkölcsösebb világ az, amelyben a manipulálás csupán a hatalom birtokosainak megengedett? Érett demokratikus társadalom kevésbé hagyja magát manipulálni, mint az éretlen.
Mindettől független, hogy a leghelyesebb uralmi rendszer-e az, amelyben az egyenlők népe dönti el választásokon, kié legyen meghatározott időre a hatalom? Ebben az eljárásban benne rejlik a kormányozhatatlanság, akár a káosz veszélye is, de ez se az erkölcstelenségéből következik. A hatalomra emelésnek demokratikus mechanizmusa elképesztő ellentmondásokkal jár, de egyelőre nem tud még senki bizonyíthatóan jobbat felmutatni.
A köz- és magánszereplők demokráciákban könnyebben napvilágra kerülő erkölcstelensége valóban nyomasztó közhangulatot teremt. Ettől még nem a demokrácia erkölcstelenebb, hanem a politikai ellenfelekkel szemben méltányosságra törekvő magatartás képviselete a nehéz. Éppen abban van valami mélyen erkölcstelen, ha úgy általában ostorozzák a politikusok önzését, hazudozását vagy hülyeségét. A teljes politikai elit lenne erkölcstelen? Vagy csak a nekünk nem tetsző politikai ellenfél?
Ha az egész politikai elitet kellene leváltani erkölcstelenség címén, vajon a helyébe kerülők miért lennének erkölcsösebbek? Elit nem születik egyik percről a másikra, és nem is importálható. Ha meg igazából csak a politikai ellenfél (az „ellenség”) erkölcstelen, ha vele szemben csak ördögűző füstölővel lehet fellépni, akkor ez mennyire erkölcsös? Az igazság az, hogy ha valamelyik politikai fél erkölcsről kezd el beszélni, akkor ezt általában azzal a méltatlan hátsó szándékkal teszi, hogy a demokratikus politikai küzdelmet a jók és a rosszak közötti küzdelemként állítsa be. Ma ennek lehetünk tanúi, részben álságos mellébeszélés és vádaskodások, részben szélsőséges politikai demagógia formájában. A közéletet ez mérgezi.
Mindebből nem az következik, hogy nem kellene erkölcsileg elítélni azt, ami erkölcstelen, csak az, hogy az erkölcsi bűnök napvilágra kerülése nem a demokrácia hibás voltát, hanem éppen ellenkezőleg, az erényét tükrözi.
A pártállamban hosszú ideig csak maroknyi kisebbség volt a rendszer híve. Ameddig ez volt a helyzet, könnyebb volt elviselnem, hogy korlátozzák a politikai jogaimat, mert úgy éreztem, a többséghez tartozom. Amikor azonban a késői Kádár-korban a lakosság jelentős része kezdte jól érezni magát a puha diktatúrában, lelkileg rosszabb lett a helyzetem.
Félelmetes, ma mennyien vannak, akiket nem zavar az Árpád-sávos zászló, holott ez a zászló azért mégiscsak emlékeztet valami borzalmasra, ami 1944-ben történt! A vörös zászló is „ősi jelképe” a munkásmozgalomnak. De ha valaki azt ma a magyar jobboldallal szemben elkezdené lobogtatni, és olyasmiket is skandálna, hogy „munkásököl vasököl, oda sújt, ahová köll”, akkor elvárnám, hogy baloldali ismerőseim ne értsenek ezzel egyet, hanem szolidárisak legyenek velem, akit ez félelemmel töltene el azok után, ami 1917 óta ennek a jelképnek a nevében történt.
A mai magyar baloldalon azonban nincs, ami az Árpád-sávhoz, a nemzethez tartozás megkérdőjelezéséhez volna fogható. Vörös zászlókkal ma senki sem uralja az utcát. Ezzel szemben az Árpád-sáv ma minden jobboldali tüntetés természetes jelképe, és számos jobboldali polgármester (de még keresztény pap vagy lelkipásztor) is képes arra, hogy hivatalára vagy templomára kitűzze ezt a zászlót. (A zsidózásról, mely e zászlók lobogtatásakor szinte mindennapos, nem is beszélve.)
Tömegek tartják magától értetődőnek, hogy az a politikai erő, amely magát „nemzetinek” minősíti, valóban „nemzetibb” érdeket képvisel, mint az általuk nemzetietlennek tekintett politikai erők. Mintha a liberális vagy a baloldali világnézet képviselete mögött nem ugyanúgy érző, a magyar kultúrát, és vele magyar politikai érdekeket igenlő emberek állnának!
Tömegek tartják rokonszenvesnek Orbán Viktort, a jobboldal nagy részének vezérét, aki pártját tekinti a nemzeti, a magyar érdekek képviselőjének. Tömegek szavaznak adott esetben majd olyan pártra, amelynek egyik frontembere, Kövér László kötelet ajánl baloldali vetélytársainak.
A mai magyar demokráciában baloldaliként és liberálisként nem azért nehéz élni, mert erkölcstelenebb lenne más politikai rendszereknél, hanem azért, mert a jobboldali elit egy része a nemzet és az erkölcs nevében lép fel a másik ellen. Mintha az ő oldalukon a jók, a másikon meg a rosszak állnának. Ha ez csak a jobboldali politikai elitet választaná el a baloldali és liberális elittől, legyinthetnék. Arra azonban nem legyinthetünk, hogy ez a szakadék a baloldaliak és liberálisok, valamint a jobboldal tömegei között is fennáll. A süketek párbeszéde ma a magánéletben is lépten-nyomom tapasztalható.
A demokráciát egyrészt az tartja fenn, hogy elismerjük, senkinek sincs se erkölcsi, se nemzeti, se tudományos stb. alapon több jogcíme a hatalomhoz, mint bárki másnak; másrészt az, hogy akiket a hatalom fenntartásával (tehát a vezetés hierarchián alapuló feladatával) megbíznak, az a következő szavazáson, valóban szabad választások keretében, adott esetben leváltható.
Nem jó a bizonytalanság. Ne féljünk 2010-ben megélni a következő választásokat, sem azt, ami utána következik. Végre ki fog derülni, hogy a jobboldal, kormányt alakítva, és tömegeket tudva a háta mögött, a „haza” és az „erkölcs” nevében megpróbálja-e bebetonozni a hatalmát, és elveti, megtagadja a demokráciát. Vagy fellélegezhetünk: csak a fejletlen országokban szokásos demagóg szájtépésről volt szó, amikor „magyaroztak” és „erkölcsöztek”, de kormányzásuk alatt a baloldali és liberális ellenzék ugyan olyan szabadon működhet majd, mint a baloldaliak és a liberálisok kormányzásának idején a jobboldali ellenzék. Az első eset egész Magyarországnak rossz lenne, mert visszaveti a társadalmat; legfeljebb a polgárháborút lehet majd egy ideig gyakorolni. A második esetben egész Magyarországnak jó lesz, mert a demokráciát s vele a legnehezebb politikai állapotot, a szabadságot lehet majd tovább tanulni.
Ungváry Rudolf

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!