A nagyfőnök

Magam alig ismertem. Ha nagy néha összefutottunk véletlenül a vállalat főlépcsőjén, sosem mulasztott el harsányan előre köszönni, megkérdezni, hogy vagyok, és ígéretemet venni, hogy ha bármiben segítségemre lehet, nem mulasztom el felkeresni. Meggyőződésem, hogy fogalma sem volt róla, ki vagyok. Miért is lett volna? Százak és százak dolgoztak kusza birodalmában, nem ismerhetett minden olyan jelentéktelen alakot, amilyen én is voltam. De a mozgásomból nyílván arra következtetett, hogy az ő cégénél dolgozom, és ha így van, egyúttal a védelme alatt állok. Olyaténképpen fogta fel a dolgot, mintha ő lenne a hajóskapitány, mi, többiek pedig a hajóján szolgáló matrózok. Akiknek élete az ő kezében van: s neki az a dolga, hogy megvédje ezeket az életeket.
Az egész mozgásában, megjelenésében volt valami különös kettősség – egy örmény kereskedő meg egy bagdadi kalifa találkozott a személyiségében. Egyszerre tudott fejedelmi eleganciát, erőt sugározni, miközben jóságos ravaszság ült a szemében. Ha kartávolságban akartál elhaladni mellette, biztos nem állta meg, hogy ne fogjon kezet veled, ne lapogassa meg a vállad, vagy csak ne verjen, szelíden, hátba, biztató szavakat mormolva közben. Mintha ezekkel a mozdulatokkal fizikailag is a védelme alá helyezett volna.
Az a hír járta róla a városban, hogy mindent el tud intézni. Hogy ő a huszadik század végének Miklós Andora, aki előtt minden ajtó kinyílik. Ott is volt a birodalma, a Miklós Andor hajdani sajtóvállalata helyén, és fénykorában több kiadványa volt, mint az Est-lapoknak. Ahogy a nagy előd, ő is alulról küzdötte föl magát, inas volt a bőrösöknél, hogy aztán egy rövid újságírói kitérő után vezérigazgatói magasságokban találja magát. Igaz, adódik itt egy apró, de el nem hallgatható különbség is. Az tudniillik, hogy Miklós Andor saját maga kereste meg azokat a milliókat, melyeket aztán a vállalat fejlesztésére (és újságírói fejedelmi javadalmazására) fordított, ő viszont, hm, nem: ez azonban fakadhat abból az ötvenesztendei különbségből, és a közben lezajlott társadalmi változásokból, mely a két sajtócézár születése között adódott. De a munkatársai megbecsülésében már szorosan a nagy előd mögött lépkedett.
Az a hír járta róla – jószerivel minden mondat így kezdődik vele kapcsolatban. Hogy miféle szórakoztató tévedés eredményeként lett ötvenben újságíró a Szabad Népnél (hallottam egy ütős olvasói levél-változatot meg egy szórakoztató üzleti tranzakciót is), miként számolta föl majd építette újjá ötvenhétben-nyolcban az újságíró szövetséget, és miféle kibogozhatatlan csődtömeget hagyott maga után távoztakor. Van, aki zseniális üzletembert látott benne, aki messze megelőzte korát, van, aki csak egy dörzsölt vagányt, afféle reformbarát Osztap Bendert, aki vígan halászik a zavarosban, hogy a zsákmányt boldogan szétossza az övéi között.
Kétségtelenül tudta keverni a kártyákat – a váratlan húzások, elhallgatások és titkok hozzátartoztak a személyiségéhez. Fontos volt neki, hogy mindazok, akikkel kapcsolatba kerül, hadd higgyék, tényleg mindent el tud intézni, hogy keze messzire ér, hogy magas protektorok védik minden lépését. A pontos helyzetet senki sem ismerte, valószínűleg ő maga sem – trapézon járt, védőháló nélkül, de nem esett le soha. Néha azt is el tudta hitetni, hogy trapéz nélkül is végigsétálna a levegőben, ha akarna.
A szemfényvesztés a lételeme volt. Volt, akinek imponált ez nagyon, volt, akinek nem. Akadt ellensége is nem egy (főleg a konkurrens újságvállatok vezetői között), de azt soha senki nem állította, hogy a saját zsebére dolgozott volna. A beosztottai zsebére dolgozott, ez volt az igazság. Az volt a legfőbb öröme, hogy elégedett, boldog, sőt lekötelezett emberek élén állhatott.
Jótékonykodási történeteinek se szeri, se száma. Volt, akinek lakást intézett, volt, akinek autót, kinek temetést, kinek bujtatott állást, fizetésemelést. Volt, hogy egzisztenciákat mentett meg (egész részlegek működtek így a cégnél, elfekvő emberekből, akiknek az volt a dolguk, hogy most egy ideig ne látszódjanak), volt hogy párkapcsolatokat. Mert őhozzá – mondják – alibiért is lehetett fordulni, ha úgy adódott. Igazán akkor volt elemében, ha kértek valamit tőle – és ő teljesíthette. Minél képtelenebb volt a kérés, annál inkább.
Magam (a véletlen lépcsőházi találkozásokon túl) csak egyszer beszéltem vele. Acsán, ahol a Podmaniczkyak hajdani kastélyában (mely szintén a tröszt fennhatósága alatt állott) évente megrendezett vállalati sportnapon vettünk részt. Afféle vidám munkás majális volt ez, inkább az adminisztratív állomány volt benne érdekelt, de azért a szerkesztőségek is delegáltak egy-két érdeklődőt. Mi például a kispályás futballbajnokság színvonalát emeltük folyton.
Nem dicsekvésképpen mondom, hanem a tények tisztelete okán, de abban az évben (nyolcvanhétben, talán) mi nyertük a focibajnokságot. Ami nagy dicsőséggel és egy vándorserleggel járt. Fél három is elmúlt, mire az ünneplés végére értünk. Aztán megmosakodtunk a kerti csapoknál, és elsétáltunk az akácfák alá, ahol a gulyáságyúk állottak. Az volt a rendszer, hogy minden résztvevő kapott egy ebédjegyet, azt lehetett déltájban gulyáslevesre váltani. Déltájban, mondom. Mert mire mi odaértünk, az utolsó kanálig elfogyott már minden. Egy morzsányi kenyér se maradt. A konyhások szánakozva tárták szét a karjukat, bocs, fiúk, majd legközelebb.
Kevés dolog szokott kihozni a sodromból, de ha nem jutok időben leveshez, az közéjük tartozik. Ráadásul – csapatkapitány lévén – a többiekért is felelősnek éreztem magam. (Se büfé, se bolt, se egy pohár ital égen-földön.) Csináltam hát egy kis műsort, aki szembejött, azzal üvöltöttem, hogy micsoda vircsaft ez, ide se jövök többet. És hogy történjék valami, de izibe! Persze, a középfokú felelősök csak a vállukat vonogatták, szóljak a vezérnek, ha valami nem tetszik, ő úgyis el tud intézni mindent, hátha tud gulyást fakasztani a sziklából.
Valahol a kastély mélyén találtam rá, jókedvű famulusok társaságában ült egy elegáns szalonban. Szépen rájuk rontottam – koszosan, futballszerelésben, éhesen – és emelt hangon elpanaszoltam a bánatomat ott is. A famulusok úgy néztek rám, hogy ha szemmel ölni lehetett volna, nem kerülök ki élve abból a szobából.
A vezér felállt és a kezét nyújtotta.
– Gratulálok a győzelemhez. A kérésetek pedig jogos. Fél órát kérek.
Innen kezdve úgy szoktam mesélni a történetet, hogy egy fél óra múltán feltárult a kastély kapuja, és egy tank gördült be rajta, egy mázsa főtt virslivel. De ez, sajnos, így nem igaz. Nem tank volt, hanem valami katonai jármű, és a virsli se volt egészen egy mázsa.
De az igaz, hogy degeszre ettük magunkat.
Jolsvai András

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!