Mese

Előtte pálinkás butykos és szennyes pohár a viaszosvászon abroszon. Fejét hol a zöld olajfestékkel mázolt falnak döntötte, hol a tenyerébe támasztotta, miközben Kata jól megrakta fával a tűzhelyet, s betette a rerbe sülni a prószát.
Az ablaknál állva várta, hogy anyja feltűnjön a havas úton. Az utolsó busztól gyalogol majd haza. Városi házakhoz járt takarítani, s mindenhol nagymosással, súrolással készültek az ünnepre. Állt Kata a jégvirágkeretes üveg előtt, s látta, hogy imbolygó fény dereng a havas úton. Ahogy közeledett a pislákoló mécsvilág, kivehető lett, hogy a derengés egy jászolból szűrődik ki. Kis csapat gyerek cipelte a dobozt. Betlehemesek. Már a karácsonyi dallam is hallatszott, s Kata örömmel fedezte fel, hogy az egyik betlehemes a Fiú az osztályából. Megdobbant a szíve. Osztatlan iskola volt az övék, Kata a végzősök közé tartozott, a Fiú mégis idősebb volt nála. Később kezdte az elsőt, talán ezért vágott úgy az esze, csillogott oly értelmesen bogárfekete szeme. Egyre közelebbről szólt az ének. Kata várta, hogy kopogtassanak, de félt is tőle. Ha apját felriasztják, oda a varázslat. Nyikorgott a hokedli, az apja felállt róla, s odébb lökte Katát, hogy az álomtól is ittasan a bejárathoz támolyogjon. Ahogy feltépte a korhadt ajtót, havat sodort be a szél.
 – Takarodjatok! – ordított ki az éjszakába. – Nincs egy fityingem se nektek és Kata sem megy veletek sehová! Vacsorát kell főznie.
– Eszedbe ne jusson elkódorogni! – üvöltött most már Katára, s meg se szólalt a lány, máris csattant a pofon. A falnak tántorodott. Sajgó arccal nézte, ahogy szó nélkül sarkon fordulnak a betlehemesek. Neki folyton mosni, takarítani, főzni kellett, ha játszani, sétálni hívták a barátai.
Pár hónap múlva kollégiumba került, aztán egyetemre. Sokszor megpirkadt, amikor ő még a jegyzet fölött görnyedt. Jeles diplomáját csak pár négyes tarkította. A Hargita lábától messze eső falusi iskolában helyezkedett el. A tantestület üdvöskéje lett, a gyerekek meg úgy csüngtek rajta, mint szőlőfürtön a szemek. A nála tizenkét évvel idősebb helybeli orvos vette feleségül. Megbecsülte, de gyerekük csak nem született. A kudarcért a szorongató légkört okolták, és amikor a barátaik közül egyre többeket telepítettek át csak románok lakta területre, Katáék átszöktek Magyarországra. Romániai menekültként idővel lakást kaptak Budapesten. Kata elhelyezkedett, de elhűlten látta, hogy a tantestületben a kollégák kígyót-békát kiabálnak egymásra, az igazgatóhoz járnak áskálódni egymás ellen. Idegen, ellenséges közeg volt. Otthagyta és hajnalonként inkább takarítani járt. Zavarta a város is, az utcán mindenhol tömeg, tülekedés, zajos forgalom, bűz és mocsok. A férje nem értette a bánatát, egyre több lett köztük a hangos veszekedés, a férfi rázta az öklét, hogy Kata kezeltesse magát, mert depressziós, ideggyenge vagy jó dolgában nem tudja, mit csinál. Egyre többet maradozott el a férfi, végül összepakolt és elköltözött. Joga van hozzá, hogy gyereket nemzzen, mondta búcsúzóul.
Kata ajka vonallá keskenyedett, mire nyugdíjba ment. Aprócska hegyvidéki falu erdőszéli házába költözött. Innen nézett most ki az ablakon és emlékezett vissza arra a betlehemjárós karácsonyra. A háta mögött az asztalon a hegytetőről titkon levonszolt ritkaágú fenyő várta, hogy feldíszítse.
Odakint csak a hó szikrázott, itt már nem volt közvilágítás. Imbolygó fény tűnt fel az úton, erősebb a mécsvilágnál. Fülelt, hogy meghallja az éneket. Csak a csend búgott. Aztán a csengő berregett bele a sötétségbe. Kinézett a résnyire nyitott ajtón, de már csapta volna vissza. „Molotov koktél” – villant át az elemlámpa fényétől elkápráztatott agyán, amikor odakint meglátta Róza kezében az üveget. Róza nagynénje volt a boltos Fanninak.
– Megkeserülöd ezt még ott a faluszélen, te büdös román! – üvöltötte az arcába pár hónapja a boltos, amiért Kata védelmébe vett egy roma fiúcskát, aki csokoládét emelt el a polcról. Olyan kreol bőre, ében haja és bogár szeme volt a gyereknek, mint hajdan a betlehemes Fiúnak.
Róza azóta nem fogadta Kata köszönését. Most az ajtórésbe tette a lábát, rövid dulakodás után ő győzött.
– Ne féljen, búcsúzkodni jöttem – bökte ki még lihegve, miközben Kata kezébe nyomta a borosüveget. – Különben meg igaza van, Kata, tényleg szorulhatott volna valami megértés Fanniba.
A kopár fenyő mellé az öreg díványra telepedtek az éjjeli lámpa épphogy derengő fénykörébe.
– Elvakultan rajongtam Fanniért – folytatta a vendég. – A nőverem halála óta ő az egyetlen rokonom. Ahányszor meglátom, testvérkém arca néz vissza rám.  Minden születésnapjára arany ékszert vettem, a karácsonyfa alatt rendre nagy doboz várta, benne tévé, mikro sütő, videó, laptop, tavaly házimozi, mindig a legújabb hóbort szerint. Vittem a boltot, amíg bírtam, aztán átadtam neki. Most már a házam is kell. Nélkülem. Ünnep után jönnek az otthonból, hogy beköltöztessenek. Azt állította, elkóborlok, nincs tőlem egy nyugodt perce se. Hiába ellenkezem. Orvosi igazolást szerzett. Csak a nyugdíjam háromnegyedét kell a havi gondozásért kifizetnie.
Kata vigasztalásként kezdett bele a mesébe a hósapkás hegyekről, az apjáról, a férjéről, a Fiúról. Nem pityeregtek. Csak nagyokat bólogattak. Egyre nagyobbakat.
A hajnali harangszóra ébredtek a díványon. Odakint még sötét volt, amikor hozzáláttak, hogy felaggassák a díszeket a fenyőfára.
Mátraházi Zsuzsa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!