Több dolog először esett meg életemben, 1989 májusában – olyasmi, ami
később elő-előfordult. Így például először jártam minisztériumban – és
először csinált velem interjút az újság, történetesen a (régi) Magyar
Nemzet. A kettő ráadásul a legszorosabban összefüggött.
Negyedik éve dolgoztam 1989 elején az MTA Történettudományi Intézetében.
Forráshiány
Májusban mindez egyszerre tűnt rettentő távolinak, egyszersmind mindennapi életem középpontjának. Körvonalazódott ugyanis Nagy Imre és társai június 16-i temetésének forgatókönyve. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága viszonylag korán elhatározta, hogy ez alkalommal elhangzik majd valamennyi kivégzett neve. Úgy, ahogyan 1988. június 16-án a 301-es parcellában, ahol Hegedűs László és Mécs Imre az Inconnu előző napon „letartóztatott” kopjafája hűlt helyén felolvasták az ott jelenlévő két-háromszáz embernek. Hegedűs B. András, a TIB titkára rám bízta a „lista” gondozását – ha már elkezdtem pár éve, fejezzem is be. Mindannyian tudtuk azonban, hogy a lista nem teljes és nem pontos – azt pedig szerettük volna elkerülni, hogy a temetés alkalmával oda nem illő emberek – köztörvényes vagy háborús bűnökért kivégzettek – neve is elhangozzék.
Bár manapság ez már kevésbé tűnik érthetőnek (végül is az ötvenes-hatvanas évek fordulóján kivégzett háborús bűnösök újra elővett ügyei nem feltétlenül nélkülözték a koncepciós elemeket), akkor teljesen egyértelmű volt. A problémát az eredeti források totális hiánya jelentette. A halotti anyakönyvi bejegyzések, amelyekből annak idején dolgoztam, természetesen semmit sem mondtak a halálos ítéletek okáról. A sajtót hiába néztem végig – teljességgel kiszámíthatatlan volt, melyik halálos ítéletről közöltek mínuszos hírt. Többnyire semmit sem közöltek, hallgattak köztörvényesről és politikairól egyaránt.
Ebben a helyzetben tartott sajtótájékoztatót 1989. május 10-én Borics Gyula igazságügyi államtitkár, aki ez alkalommal ismertetett egy 277 főt tartalmazó listát, az 1956. december 20. és 1961. december 13. között kivégzettek névsorát. Ezt a névsort – bár kissé homályos megfogalmazásban – mint az 1956 miatt kivégzettekét tálalták, de mindenesetre mindenki így olvasta. Vagy ötven esetben tért el a saját listámtól – például oly módon, hogy szerepelt rajta Francia Kiss Mihály neve, akit 1919-es orgoványi gyilkosságaiért ítéltek el 1957-ben, de ott volt a szőnyi gyerekgyilkos, a csepeli kasszafúró, két postarabló és mások. Borics államtitkár utalt arra, hogy az előmunkálatok során felhasználták – tehát elővették, elolvasták – a korabeli periratokat. Mint később kiderült, valóban, ugyanis az államtitkár névsorában az imént említett, 1959-60-ban az újvidéki vérengzésben való részvételért és hasonlókért kivégzettek neve nem szerepelt.
Még mielőtt az újságot kézbevettem, szólt a telefon, és Hegedűs B. András ellentmondást nem tűrve utasított, hogy végezzem el a két lista összehasonlítását, mégpedig írásban. Szokása volt ez, nem mondom, hogy kedveltem effajta ukázait – de már akkor is beláttam (ma pedig nagy elismeréssel gondolok rá...), hogy másként ez nem menne. Bosszantott a dolog, mert akkoriban kerestek meg a Katalizátor munkatársai – Kurdi Zoltán, Balassa János és Modor Ádám –, hogy a temetésre kiadandó könyvükhöz (Halottaink 1956 lett a címe) adjak segítséget. Életrajzokat írtak, emlékeket gyűjtöttek – ebben nemigen tudtam segíteni, de azt mondtam, hozzák le ők is a (pontos – gondoltam én...) listát, és itt a tanulmányom is. Jó – válaszolták –, akkor a könyvhöz csatolunk egy külön kis füzetet is, csak írjál hozzá előszót.
Erre készülődtem, de a Borics-lista keresztülhúzta a számításomat. Az összevetéssel május 15-én végeztem, odaadtam Andrásnak, s egyben Kurdi Zolinak – legyen ez az előszó akkor. Hegedüs viszont nem akart várni egy könyv megjelenésére, és tudta miért. Ezt közzé kell tenni, de kissé hosszú – mondta; aztán pár nap múlva a Törttudban feltűnt Kurcz Béla, a Magyar Nemzettől. Interjúsorozata, A 301-es parcella ezekben a májusvégi napokban már fogalom volt. (Nagy kár, hogy azon melegében nem jelent meg könyvben...) Ahogyan a Magyar Nemzet is, mint a sajtózsarnokság tabuit sorozatosan, nap-mint-nap döntő orgánumé. Ha valahol erről beszélni lehetett, az a Nemzet volt, és csak ott beszélt az ember (mert hol máshol...!?).
Már nem tudom, hogy Béla HBA-tól vagy tőlem kapta meg a Borics-lista elemzését, gyanítom, hogy inkább az előbbitől. Beszélgettünk, olvasgattuk, ő jegyzetelt, aztán elment – és szépen kérdései közé illesztette az 5-6 gépelt oldalnyi elemzés legfontosabb részeit. Mivel júniusban a Katalizátornál az egész megjelent, összevethető a május 22-én napvilágot látott interjúval (Hiánylista). El kell ismerni, Kurcz Béla változata sokkal jobb lett. Megtalálta a módját annak is, hogy kiegészítő kérdéseire adott körülményes válaszaimat szervesen a szöveghez csatolja. A bevezetőben – a sajtóban először – felfedte 1986-os álnevemet, és odabiggyesztette: a TIB szakértője.
Dosszié hegyek
Roppant elégedett voltam életem első önálló interjújával (az igazság kedvéért megjegyzem, hogy valamikor 1980 táján Császár Nagy László több egyetemi hallgatóval, tanárral készített egy csoportos interjút a magyar történelem oktatásáról, amelyben röviden én is megszólaltam. Természetesen a Magyar Nemzetben...). A szakértő fogalmával csak ismerkedtem, mert akkoriban, őszintén szólva, fogalmam sem volt, mit jelent ebben a vonatkozásban. Pár nappal az interjú megjelenése után aztán módomban volt megismerkedni mibenlétével.
Alighanem ismét Hegedűs B. András taposta ki ezt a fejleményt is, talán jelezte is előre. Mindenesetre telefonáltak, hogy fáradjak be az Igazságügyi minisztériumba, a lista ügyében folytatandó egyeztetésre (ez a szó sem volt még ismeretes számomra). Igen vegyes érzésekkel ballagtam be a Markó utcai épületbe, amelyet roppant nyomasztónak találtam – de ez alighanem inkább a hely és a (mindenféle) intézmény szelleme lehetett. A megjelölt szobában három, harminckét évemhez képest inkább középkorúnak tűnő ember fogadott, akik nyilván bemutatkoztak, és biztosan jogászok voltak. Mindezt azonban azonnal elfelejtettem, mert a bent állóknál (így fogadtak) sokkal fontosabb volt a berendezés.
Egy hatalmas, hosszú asztalt ugyanis két-három rétegben barna kartonba fűzött, változó vastagságú dossziék borítottak, fedlapjukon fekete tussal rárótt hatalmas betűkkel és számokkal. Hasonlókkal volt tele egy íróasztal, egy fotel, számos szék és a földön is volt jó néhány, felstószolva, mint a tűzifa. Hát kérem, felhoztuk az iratokat – mondta a szoba (vagy a papírok?) egyik gazdája, majd szabadkozva hozzátette: sajnos, nem találjuk mindegyiket, de keressük. Ezt se nagyon hallottam. Csak álltam és néztem: az, amire csak vágytunk és elképzelni is csak azért tudtam, mert levéltárosként láttam bírósági peranyagot, most itt van. A megtorlás legszennyesebb része, itt, egy szobában. Hogyan fogok ehhez hozzányúlni?
Aztán – pár pillanat múlva – a dolog egyszerűvé, mondhatni hétköznapivá vált. Sok nézegetésre amúgy sem volt idő. Bő két hét múlva temetés – és mindannyian azt szeretnénk, ha... szóval nem történne semmi... méltatlan. Beletelt pár másodpercbe, amíg a megfelelő szót megtalálta. Egyetértettem. Akkor talán... csak a vitás... eseteket... Bólintottam. Előkerültek a listák, és nekiláttunk a vitás eseteknek. Tulajdonképpen nagyon egyszerűen ment. Az ő kimutatásukban szerepelt az ítélet rövid összefoglalója – jobbára az ítéletek voltak a szobában, első- és másodfok egyaránt. A vád, hát, gyilkosság ... akkor ez nem. De szervezkedés is szerepelt benne, vetettem ellen. Persze, igaz... óhajt betekinteni az anyagba? Óhajtottam. Belemélyedtem. Akkor itt... az volt a döntő, a körülményeket pedig nyilván nem vizsgálták ki kielégítően. Marad. Igen, természetesen...
Megcsináltuk!
Ott töltöttem a napot – vagy legalábbis úgy tűnt. Ahogyan az is, hogy ezek az emberek, bár semmi közük sem volt azokhoz az ügyekhez, kicsit viszolyognak – és félnek. Ahogyan – be kell vallani – kicsit viszolyogtam az egész helyzettől, és, igen, féltem is. Nem éreztem eufóriát, elégtételt is mérsékelten, ahogy ott álltunk/ültünk, szakértők, akik betekintenek.
A temetésen Mensáros László és Darvas Iván olvasták fel a listát. A Magyar Nemzetben megjelent június 17-én az is. Persze, ma már tudom, az sem volt pontos. Sok évvel később viszont egy kocsmában találkoztam az egyik szakértővel, öltönyben volt és persze nem ismertem meg – pocsék az arcmemóriám. Ő azonban igen. Amúgy is elég vidám volt, s a felismeréstől, ha lehet, még jobban felderült. Azért egészen jól megcsináltuk... azt akkor, igaz? – inkább mondta, mint kérdezte, széles mosollyal. Meghökkentem: hogy a fenébe érti ezt a többes számot? De bevillant az asztal, a feszengés, a betekintés, az arc.
Igen, mondtam neki, persze! Azt! Megcsináltuk!
Rainer M. János
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!