Márai és a bugrisok

Hogy miért tett kivételt, az élmény érteti meg, mely a szenvtelennek mondott íróból a kimondani akarás szenvedélyét kiváltotta. Első ekkori cikkének első mondata félreérthetetlen állásfoglalás: „Mi volt az a jobboldaliság, amely Magyarország vesztét okozta?” És a folytatás: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit: a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar úriember, előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert keresztény magyar úriember, joga van tehetség, tudás nélkül is jól élni, (…) Az a jobboldali társadalom, mely átcsúszik valahogyan az igazoltatások rostáján, áthazudja magát az örvénylő folyam jobbpartjáról a balpartra. Rövid idő múltán elölről kezdi a súgást-búgást, s mert a romok között, melyek az ő gaztetteik következtében reánkszakadtak, csakugyan nyomorúságos lesz az élet, bizonygatják majd, hogy mégiscsak szebb és jobb volt minden azelőtt, amikor ők uralkodtak”. Indulattól sistergő, gyilkosan pontos mondatok. De Márai nemcsak hátrafelé üt. Azt is tudta, mi az, amitől majd nemsokára tartanunk kell: „minthogy az emberi anyag, melyből az országot fel kell építeni az összeomlás után, ugyanaz maradt, kérdés, nem lesz-e a baloldaliság ugyanilyen jogcím hívatlan emberek érvényesülésére?”
1945 júliusában képes volt megsejteni, hogy ki és mi módon próbálja majd elmismásolnia a kataklizmáért viselendő felelősség kérdését. Azért szögezte le olyan elszántan, hogy a gaztettek kinek a gaztettei. A mai olvasó gyanakodni kezd, hogy bár nálunk, állítólag, Márai-kultusz van, nem látnoki erejük miatt felejtődtek-e el ezek a cikkek, melyek teli vannak kínos igazságokkal arról a világról, melyet a rendszerváltás óta nosztalgia övez. Mi tudjuk csak igazán, mennyire érvényes, amit 1945-ben írt: „Magyarországnak az volt a híre a világban, hogy az urak országa. Ez nem igaz: Magyarország már régen nem az urak országa, hanem az úrhatnám bugrisok hazája. S az igazi urak éppen úgy kivesztek ebből az országból, mint a műveltség. Maradt a nyegle és kapzsi dzsentri, a megtollasodott bugris, aki felelősségérzet és erkölcsi igény nélkül követelt osztálya számára érdemetlenül előjogokat.”
A korabeli jobboldal úgy válaszolt a cikkekre, ahogy azóta is szokott: fenyegető névtelen levéllel, az író kompetenciájának tagadásával. Neki azonban esze ágában sincs megijedni, hiszen amit írt, nem a rutinosan abszolvált penzum része, mint (olykor) az Ujságba meg a Pesti Hírlapba leadott opuszok, ő most száz százalékig azonos önmagával, s a pátosztól is csak egy hajszál választja el, de ez a hajszál a tévedhetetlen ízlése. Megírja Válasz egy névtelen levélre című cikkét, melyben az irónia a megvetés fehéren izzó dühével párosul: „A magyar élet az elmúlt huszonöt évben megtanított arra, hogy ne keressem a hatalmasabbak és előkelőbbek társaságát. Származásomhoz és viszonyaimhoz képest már az is jelentős teljesítmény volt, ha néha elviseltem őket.” Saint-Simon herceg leírását idézi Rákóczi Ferencről, hogy „a bugrisok” lássák, ki értendő igazi magyar úr alatt.
1945. július 15-én aztán megjelenik a Beszéljünk másról? című cikk, amit tanítani kellene, mint az írástudói étosz példáját. „Mauthaseni és auschwitzi táborokból hazatértekkel beszélgetek. Emberekkel, akik a Vöröskereszt híradótáblái előtt üveges szemmel álldogálnak s keresnek egy nevet, egy szülő, gyermek, kedves nevét keresik, aki – ha él még – talán szalmazsákon halódik valamely messzi táborban, egy nevet keresnek, mert ez a név számukra az élet értelme. Már majdnem hazaérek, mikor újabb ismerősbe botlom, beszámolok neki a nap emlékeiből, de az ismerős elkomorodik. – Kérem – mondja – nem gondolja, hogy elég volt ebből? Beszéljünk másról! Ez a válasz nem szórványos, mind gyakrabban hangzik el, beszéljünk másról, mondják azok, kiknek rossz a lelkiismeretük, s idegesen, sietősen iparkodnak másról beszélni. És mások, akik mélyen, életük gyökeréig fáradtak, csüggedten mondják, nincs értelme a múlt hánytorgatásának, hagyjanak már föl a számonkérésekkel, beszéljünk másról.”
Márai az amnéziára törekvés magyar betegségének még csak a kezdeti tüneteit láthatta. Hogy mi lesz belőle, ha évtizedekig a tettek bevallása helyett a vétkek szőnyeg alá söprése köti le energiánkat, ha az új évezredbe egy deformált történelmi tudattal lépünk át, mert folyton másról beszéltünk és sosem kérünk „a múlt hánytorgatásából”, azt nem sejthette, de a felháborodáshoz elég volt neki az is, hogy hetekkel a háború után bizonygatnia kell: „nem lehet vállvonogatással, fejelfordítással, nem lehet a bölcs és nemes érvelés hideg közönyével elfordulni attól, ami ég és füstölög körülöttünk. Csak akkor beszélhetünk másról, ha elébb teljes önvizsgálattal, számonkérő indulat nélkül, pártatlanul és következetesen megvitatjuk azt – mit is ? Az igazságot, mely feltárja és megvallja, hogyan jutottunk ide?”
Ez a hang, gondolom én, közös platformja lehetett volna mindenkinek, aki demokráciát akart. És Márai annyira azt akart, olyan erősen akarta, hogy egyik (a Naplóból kimaradt, de fontos) feljegyzése arról tanúskodik, 1945-ben még ezt a jóhiszemű, ám naiv illúziót is komolyan latolgatta: „Ha a kommunizmus a demokrácia felé fejlődik, akkor a kapitalista demokráciák a polaritás és nivellálódás törvénye szerint a szocializmus felé fejlődnek. Ha a két fejlődési folyamat valahol találkozik, ez a találkozás
hosszú időre társadalmi nyugalmat adhatna a világnak.”
A Napló megjelenése után a Szabad Nép illetékese (Márai demokrácia iránti elkötelezettségét kétségbe vonva), képes volt azt írni, hogy „szavai és mondatai szépek, mint a zöld és aranyló legyek, amelyek rászállnak a hullákra”. Mondta ezt akkor, amikor a kommunista kultúrpolitika éppen körbehízelegte azokat a tollforgatókat, akik a náci völkisch-ideológiával 1945 előtt nyíltan kokettáltak. Csoda-e, ha Márai 1947-ben így határozta meg helyzetét a világban: „bal felé nincs mit keresnem”. Az a csoda, hogy a másik oldalt illető véleménye közben sem változott: „jobb felé egyetlen lépést sem tehetek, mert lélegzettel sem vagyok hajlandó támogatni a tisztességesebb jobboldal mögött is fütykössel és rohamkéssel ólálkodó fasizmust”. Naplójának tanúsága szerint ehhez tartotta magát a mindennapi gyakorlatban is: „Félnyilas újságíró settenkedik hozzám az utcán s óvatos torokköszörülések után ezt mondja: – Mester, természetesen Ön is hallgat most, mint minden tisztességes ember. – Szemébe nézek, tiszta, világos, buta szeme van, s ezt felelem: – Kedves fiam, attól tartok, mi ketten nem ugyanarról hallgatunk”.
Van a történetnek még egy furcsasága. Márai jobboldal-kritikája az 1945-ös Magyar Nemzetben jelent meg, és akkoriban ezt mindenki a lap hagyományaiból logikusan következő döntésnek látta. A mi hüledezésünk csak azt jelzi, hogy mekkorát változott a világ.
Nyerges András

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!