Két újvidéki olvasói levél 1942-ből

A most közölt névtelen levelek magukért beszélő kordokumentumok, jóval kevesebb kommentárt igényelnek. Borítékja csupán az egyiknek maradt meg, a postai bélyegzésből kiderül, hogy a megszólítás nélküli – „Magyar tanítónő” aláírású jajkiáltást 1942. január 30-án Újvidéken dobták be egy postaládába, s a borítékra pecsételt iktató szerint másnap már kézbe is vehette a lap főszerkesztője. Aki sajátos módon a címzett is volt, meg nem is. Sorait ugyanis a levélíró „a Magyar Nemzet szerkesztőjének, Pethő Sándornak” küldte, ám azt nem tudta, hogy a lapalapító akkor már másfél éve halott volt. Utódja, Hegedűs a borítékba egy másik, január 29-én kelt, „Egy magyar asszony” aláírású levelet is becsúsztatott.
Nem tudhatjuk, hogy „normális” sajtóviszonyok közepette mi lett volna a két híradás folyománya, vonatra ült volna a lap egyik vérbeli riportere, vagy helyi tudósításért telefonált volna a főszerkesztő, pontos és hiteles beszámolót rendelve tőle, vagy – mint hihetetlen és hiteltelen névtelen levelet – ad acta tette volna. A korabeli cenzúra ismeretében semmiképp sem csodálható, hogy a megrendült magánbeszámolóknak semmifajta folytatása nem volt. Merthogy előzménye sem: 1941 decemberében ugyanis az Ullein-Reviczky Antal kézivezérelte cenzúrahivatal, még a nagy, történelmi szégyenfolttá lett razzia előtt minden Délvidékkel kapcsolatos hír közlését „a legszigorúbban” megtiltotta. (Lásd: Nem engedélyezem! A cenzúrabizottság dossziéjából. Kossuth, 1985.)
Hatvanhat év után e két palackposta-üzenet célba juttatásához aligha találhatnék jobb postást a Régi Nemzet hasábjainál. Murányi Gábor

Igen tisztelt Főszerkesztő Uram!

Napok óta keresek a lapokban valamit, amit nem találok, amiről egy szó, egy sor nem esik. Önök bizonyára sejtik, hogy miről van szó. Egy elmaradt tudósításról, amelyről még nagyon soká igen sokat fognak beszélni és írni. De nemcsak beszélni és írni fognak, hanem zarándokolni fognak azokhoz a sírhantokhoz, mely alatt a cél és értelem nélkül kiirtott élők százai porladnak.
Mint szemtanú és mint vallásos érzületű törzsökös magyar néhány sort szeretnék Önökhöz juttatni, mert e sivár, hideg, magyar éjszakában nincs, aki megértsen és meghallgasson.
Elszorult szívvel és végtelen szomorúsággal rovom e sorokat, mert még ma is a látott rémes események hatása alatt állok.
Az újvidéki, úgynevezett razziáról van szó, mely eltérőleg a szokásos lebonyolítástól, közönséges pogrommá fajult.
Múlt szerdától péntekig dióhéjban a következők történtek: Szerdán hirdetmény jelent meg a statáriumról, mindenki maradjon otthon, a rolettákat húzzák le, stb. A lakosság eleget tett a felhívásnak, és viszonylagos nyugalomban várta a fejleményeket. Várta, hogy a magyar hatóság arra megfelelően kioktatott személyzettel és megfelelő karhatalommal, tapintattal és értelemmel az állambiztonsági intézkedéseket megteszi. A tényleges bűnösöket kiemeli, és bíróság elé állítja. Ehelyett azonban a szétosztott járőrök nem csetnikeket, fegyvereket, bűnösöket kerestek, hanem csak, illetve főleg zsidókat.
Behatoltak a magánlakásokba, és hol ott a helyszínen, hol az utcán, sok esetben feleségestül-gyerekestül, sintérmódon, kihallgatás, vád és vizsgálat nélkül lemészárolták.
Az első lövés nem mindig sikerült, halottak és sebesültek vérbe fagyva, órákig feküdtek, vonaglottak a házakban, az utcán, minden orvosi segítség nélkül – a legtöbb áldozat hátulról kapta a halálos lövést. Az őrmestertől függött, hogy ki marad életben, ki nem. A befejezett munka után társzekerek jelentek meg, és arra dobálták fel a halottakat és a haldoklókat – vitték beteljesedett sorsuk ismeretlen állomása felé.
Megállt az értelmem, Uraim!
Ébren vagyok, vagy álmodom!
Ki felel a rémtettekért?
Miért történik mindez?
Miért? És Kiért?
(Átolvasás után kérem az írást megsemmisíteni!)
Egy magyar asszony


1942. január 20-án este 6 óra körül hallottam a hírt: ismét razzia lesz Újvidéken. Semmi különös izgalmat nem váltott ki belőlem ez a hír, már megszoktuk az utóbbi hónapokban, az örökösen forrongó atmoszférát: csetnikek leölése, kommunisták akasztása, pár száz szerb leölése. Fiatal lányokat, 16 éves fiúkat bitófán lógva látni az Isten adta nép mulatsága. A nyár folyamán a zsidók kényszermunkára voltak berendelve. Nem baj, gondoltam, katonák nem lehetnek, viszont kell, hogy ők is részt vegyenek a nagy építőmunkában. Nyolc év óta szerb negyedben lakom, ahol pár zsidó család is van. Szívélyes szomszédi viszonyban élek mindenkivel. Barátságos, dolgos emberek, őszintén megcsodáltam harmonikus családi életüket, egymáshoz való ragaszkodásukat. Huszonhatodikán kezdtem írni e sorokat, szemeim homályosak az irtózat és a kétségbeesés könnyeitől. Huszadikán este, irtózatos hideg. Éjfélig olvastam. Másnap reggel a cseléddel piacra indulok, nem lehet menni. Razzia, úgy látszik, valami nagyobb eset, az üzletek bezárnak, mindenki rohan haza. Jön a rendőrség, ablakokat lefüggönyözni. Itt-ott, messziről tompa lövés zaja szűrődik a lakásokba. A hideg még erősebb, embertelen, sajnálom az embereket, akiket a razzia az utcára parancsol. Dél felé két csendőr, négy katona jön a lakásomba. Udvariasak, magyar helyen, katolikus házban nem keresnek igazolványt sem. Egyikük, jóképű szegedi gyerek, mondja, Újvidék átfésülésére jöttek. Helyes, gondolom, mindig vannak megbízhatatlan elemek. Így élek, magányos nő, egyedül, szerda-csütörtök-pénteken. Szombaton szabadon fellélegzek, vége a razziának, kicsit furcsán hosszú idő, de hát nem szoktam kritizálni a hatóságot. És siettem a levegőre a barátaimat megnézni, vásárolni, stb. Szerkesztő úr, amit alább közlök, így történt. Saját szemmel csak rettenetes vérfoltokat, szétfröccsent agyvelődarabokat láttam az utcában, a többit bizonyos hivatalos személyektől tudom, akik tehetetlenül nézték a vérengzést. Szerb és zsidó házakban családokat végeztek ki. Udvarokban, házak előtt száz és száz öreget-fiatalt-gyermeket lőttek agyon tompított fegyverrel. Száz és száz anyát csecsemőkkel, gyermekekkel a Dunára lecipeltek. A gyermekeket, kitépve anyjuk karjából, elevenen dobták a vízbe. Anyákat, minden korú gyermekeket, férfiakat agyonlőttek, de előbb meztelenre vetkőztették, lelövés után a vízbe dobták őket. Olyan embertelen égbekiáltó bűntényt követtek el, hogy a középkornak nincs miért szégyellnie magát. Véres színjátékot rendeztek a csőcselék örömére, nem gondolva arra, hogy Jézus mindannyiunkért meghalt a keresztfán. Nem gondolva arra, hogy jaj nekünk, egyszer az ártatlanok kiontott vére a mi fejünkre hull majd vissza. Magyar hazában, magyar ember tette ez? Magyar katona ölt le ártatlan gyermekeket? Magyar katona fojtott meg csecsemőket anyák szeme láttára. Evvel a magyarsággal történt valami! Ez a magyarság nem volt józan. Szégyen tüzel az arcomon, a jövőtől való irtózat ég a szívemben. Ilyen fekete lapok a dicső hősi magyar nemzet történelmében. Mindennapi imámat, a Hiszek egy-et nem merem elmondani többé. „Hiszek egy isteni örök igazságban” ha ezt mondom, ha ezt hiszem, az eljövendő idő rémül fel előttem. Isten igazságos, akkor valakinek keservesen kell fizetni ártatlanul elhullott életekért. S a nép, mit oltottak a napok az egyszerű nép lelkében, a nép tanul és lát mindent. Látja, nem nagy eset embert ölni, a hatóság színjátékot rendez az ő éhségük kielégítésére. Mi történik, ha egyszer majd ő is akar színjátékot? Önálló, nagy színjátékot. Akkor jaj lesz nekünk. Szomorú példa, rossz példa, rablás, gyilkolás, s nem lesz, aki gátat vessen nekik. Irtózat van bennem, a jövő véresen és sötéten leselkedik ránk, térden állva könyörgök, Jézus, segíts!
Szerkesztő Úr! Ez történt az Úrnak 1942-ik esztendejében Újvidéken. Minden megy tovább, csak meghalt 1500-2000 ember: nő, gyermek, csecsemő. És két fiatal parasztlány hangját hallom az utcáról: „Azt mondják, februárban megint lesz ilyen, hihihi, mer még maradt ölég rác meg zsidó.” Kinézek utánuk, két szép, friss fiatal magyar lány, mennek a kútra vízért. És boldogan vihognak. Magyar nők, jövendő Anyák.
És 1942-t írunk.
„Magyar tanítónő”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!