Szőkítés

De maga a művelet ebben az esetben is még mindig egyszerű. A fűtőolaj színes, csak bele azt a szert, micsodát, máris sárgás, seszínű lesz, és készen is vagyunk. De nem ám így a magunkszőkítéssel, a jellemszőkítéssel, a múltszőkítéssel. Az előző szőkítéseket követően most ez van itten hazánkban soron. Szőkítés tetőtől talpig. És belül is. Csak, tetszik tudni, ez már komplikáltabb. Ehhez már igen rafinált technikák szükségesek. Hogy utána ne látszódjék az eredeti szín. Hogy milyen is volt valójában? Fekete? Milyen fekete? Sötét fekete? Világos fekete? Mélyfekete tán? Tán fehér? Vagy zöld? Vagy piros? De bármily nehéz is az átfestés és mélyfestés, van. Most aztán igen! Egyre több a napok múlásával. Hát ehhez, ennek sikeréhez az átváltozás-túlélés művészetének ismerete szükségeltetik. Hogy hogyan kell úgy, hogy mindig, visszamenőlegesen is, szőkének lássanak! Hogy hogyan kell úgy, hogy a régi és a jelen szavak sohase találkozhassanak! Hogyan legyen úgy a mosoly, hogy az olyan legyen, mint a régi mosoly és most mégis mást jelentsen. Hogyan, hogy ha szőkén, tötyögő léptekkel jár, ne emlékeztessen arra, hogy valamikor fekete volt, és riszálta a seggét. Bizony, bizony, igen nehéz ez. Egyszerű szőkítés nem is segít. Hogy a volt fekete elhitethesse, hogy ő valójában szőke, és mindig is az volt, ahhoz alaposan ismernie kell a közeget, amelyben él, annak lélektanát, annak kollektív emlékezetét! Tudnia kell a nagy lélekbúvár Freud tanait! De még tovább pörgetem: ha mindez meg is van (de nincs meg!), akkor is ez még csak a látható szőkítés. És mi van a bensővel?! Ha feltételezzük, hogy van ott valami. Tán lelkiismeret. És elkövetkezik a tudathasadás. Például: fekete volt, szőkített és hiszi is, hogy szőke; fekete volt, szőkített, de tudja, hogy valójában mégis fekete; szőke volt eredendően, ám négy éve feketített, de most visszaszőkített, és most mégis úgy érzi, hogy fekete, pedig valójában szőke.
Na már most, hogy idáig elérkeztünk mély és bölcs eszmefuttatással, térjünk a tárgyra. Ne kerülgessük a kását, még akkor se, ha az nem is forró!
Ha látunk egy szőkítettet, felkiáltva: na de ilyet! táthatnánk a szánkat, „hát milyen volt és ilyen lett”, de ne tátsuk, mert mondok valami meglepőt: bizonyos egyéneknél, a közszereplők bizonyos százalékánál, ismerve előéletüket, „életművüket”, ez természetes. Az, hogy valaki párttitkár volt, főszerkesztő, és dicsérte a rendet, majd ismét főszerkesztő lett és elítélte a régen általa dicsért rendet, majd leváltották, és most fröcsköli a jelen rendet, ez természetes. Az, hogy igazságügy-miniszter volt, többször, finoman szólva nem éppen törvényesen járt el, de most törvénytelenségről kiált, természetes; az, hogy az ország UNESCO-képviselőjeként megkapván a Külügyminisztérium „elbocsátó szép üzenetét” így kiáltott: én rengeteget tettem a hazáért, de most engem is lesöpör a tisztogatás, pusztán azért, mert a volt külügyminiszter jó barátjaként, egykori egyetemi évfolyamtársaként szemelt ki erre a posztra, ez is természetes. És folytathatnánk a példákat, egymás szájából kapkodva ki a történeteket. Teljes könyvterjedelem is kevés lenne mindenik felsorolására. Ám álljunk meg egy pillanatra. Pihenjünk e sok szőkítés ismertetés után, és állapítsuk meg: a szőkítés, a mássá festés, önfehérítés, mint olyan, nem magyar, nem egyedi-nemzeti jelenség. Döbbenjünk meg, hölgyeim és uraim, ez világjelenség (ó, de jó, hogy mi is részesei vagyunk e nemzetközi folyamatnak!), ám amiért eddig mindezt bemutattuk, annak nem elsősorban a szőkítés maga, a nemzetközi azonosság közlése az oka, bár az is, hanem az, és most kapaszkodjunk, hogy elérkezzünk annak kimondásához: a világ legkülönbözőbb részén történő szőkítésekkel ellentétben a magyar mégis egészen más. Ez egy unikum! Ez egy egészen spéci dolog (mint a gulásch). A szőkítés kísérőjelenségeként megjelenő valami, és ez: a szőkítéssel együtt járó „sötétítés”. Na, kérem. Hát! Mert simán szőkíteni mindenki tud. Az egész világ. De ahogy mi szőkítünk, nem szőkít úgy senki. Tudniillik: a szőkítők szőkítés közben nemcsak szőkítenek, hanem riogatnak is: „Ha ez így megy tovább, az ország népe belepusztul!” „Itt már nincs jogállam!” „Nincs demokrácia.” „Visszajött a diktatúra!” „A kormány időleges, ideiglenes!”
Varjak riogatása.
Ez ám az igazi magyar!
Hogy a szőkítés feketítés is!
Egy a vigasz: ezek a varjak szőkék.
H. Barta Lajos

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!