Orbán Viktor, hazánk legfőbb orákuluma egyik előadásában, középtávú
programja felvázolása során az alábbi kijelentést tette: kormányzása
esetén az a cél, hogy „a magyar nemzetet újra Európa legműveltebb,
legképzettebb nemzetévé tegye…”
Mit jelent az a kitétel, hogy „újra” mi legyünk Európa élen járó nemzete? Voltunk valaha? Ebben a célban nem a mindig ártó nemzeti gőg jut kifejezésre?
István, Mátyás idején jó helyen álltunk e tekintetben, de később sem hoztunk önmagunkra szégyent. Az a nép, amelyik magáénak mondhatja Petőfit, Aranyt, Adyt, József Attilát, Lisztet, Bartókot, Kodályt, Munkácsyt, Karinthyt, Móriczot, Lukács Györgyöt, nem élt az őserdők elszigetelt bennszülötteiként, de önteltségre vall, ha a magyarságot kinevezzük a „legek” népének. Más nemzetek is eljutottak ilyen magaslatokra a kultúra és a civilizáció különböző területein. Kik ebben, kik abban értek el kiváló eredményeket, gazdagítva az egyetemes kultúrát, amelynek mi is részei vagyunk.
Az az igény, hogy a „legek” legyünk az élet minden területén, irreális, más népeket lebecsülő célkitűzés, és a nem létező (soha nem is létezett) magyar felsőbbrendűség megosztó nacionalizmusának megnyilvánulása. Ez a szemlélet mindig ideológiai alapul szolgált más népek alávetésére, a magyar szupremácia okán, amely sokszor vezetett háborúkhoz. Ha mi vagyunk a legnagyszerűbbek, felléphetünk az előjogok követelésével. Nem elérhetetlen célokért kell küzdeni, hanem legjobb tudásunk szerint alkotni kell, a kor színvonalán. „ez a mi dolgunk, és nem is kevés.”
Hegedűs Sándor, Budapest
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!