Nemzeti számonkérés?

 Hogyne, lehet „sereghajtókról” sápítozni, ha tényleg megtorpan a gazdasági fejlődés, s mások annak mutatóiban most valóban megelőznek minket (ahogyan mi és általában a kelet-európaiak például szinte mindig a mienkénél jóval fejlettebb, de lassabban növekedő nyugati országokat), ám ettől még nem tűnik el a 2002-es kormányváltás utáni években végbement növekedés. Az pedig a 2006-os kényszerű konvergenciaprogram hatásáig nagyjából azonos szintű volt, mint – a Horn–Bokros-stabilizáció haszonélvezőjeként – az Orbán-kormányzás idején. Miből következően a szint ma értelemszerűen vagy ötödével magasabb, mint volt a hat esztendővel ezelőtti váltáskor. A reáljövedelmek meg ennél is magasabbra emelkedtek. Vagyis szó sincs „tönkretett országról”, amire különben az impozáns Duna-hidak vagy a sok száz kilométernyi új autópálya is rácáfol. De a jobboldal hangadói akkora buzgalommal sulykolták ezt a „sereghajtást” és „tönkretételt”, annyira bele akarták verni a saját táboruk fejébe, hogy mára – erről árulkodnak publicistáik megfogalmazásai, sőt interjúkészítőik kérdései is – látják is azt a romhalmazt, amit a jelzőkkel és hasonlatokkal nem csínján bánva maguk „teremtettek”.
Ez még nem volna baj, hiszen a négy évvel ezelőtti választási küzdelemben is felsültek az – akkor, a megszorítások előtt még nagyobb reáljövedelem-emelkedést tagadó – „rosszabbul élünk” kampányukkal. Csakhogy az állami túlköltekezés kényszerű visszafogásának, a megszorításoknak a nyilvánvaló népszerűtlensége felcsillantotta a kétszer is kudarcot vallott Fidesz-vezérekben azt a lehetőséget, hogy mintegy „áttelepítsék” ezt a 2006-os kampányfiaskót mostanra, amikor valóban rosszabbul élünk. Ami hagyján, ám az is túl csábító volt, hogy ezt immár visszavetítsék, s ekként „rehabilitálják” a saját oktalan kampányukat: már akkor is rosszabbul éltünk, egyfolytában hat éve, hiszen ezek tönkretettek mindent. S mivel mostanra tényleg romlott – és gyaníthatóan a világválságban tovább is romlik – az emberek életszínvonala, senkit sem érdekel a hazugságellenes hadjárat vezéreinek eme kis hazugsága.
De az nagyon is érdekelhetné egy demokráciában „az embereket”, hogy a jobboldali tábor megtorolni fenekedik azt, amit – vezéreinek fondorlatos propaganda-hadműveletével – maga vizionált a valóság helyébe. S hogy az ő médiájuknak a fogyasztói nemcsak információs vasfüggöny mögé zárták magukat, hanem szentül hisznek is – no, nem a saját szemüknek – a nekik naponta feltálalt országállapotok létezésében. Ha a mutatók folyton csak (a csekély visszaesésnél is) „zuhannak” a nekik írt cikkekben, s mások mindig „leköröznek” minket (akkor is, ha orrhosszal előznek), kialakul a reménytelen lemaradás képzete. S mivel a világgazdasági válság kilátásait senki sem meri megjósolni, s mindenki a legrosszabbtól tart, megint van esély rá, hogy a hat éve egyfolytában károgó Kasszandra-imitátorok „igazolódnak” – visszafelé is.
Így persze szó sem lehet, mint másutt, nemzeti összefogásról, de még arról sem, hogy higgadt elemzésnek vessük alá helyzetünket. Hogy csak egyet említsek: a lakossági devizaeladósodást, ami – a konvergenciaprogram sikere után – már alighanem nagyobb szerepet kapott pénzügyeink megítélésében, mint az (egyébként valamelyest csökkentett) államadósság. A jobboldalt azonban a saját propagandája sem engedi az ésszerű közös megvitatásra, hiszen a felmérések szerint most jól összetartó tábort nem merik megingatni holmi tények számbavételével. Még kiderülne, hogy mégiscsak fejlődött valamicskét az ország a baloldali kormányzás alatt, ha a reméltnél kisebb mértékben is.
S akkor a pártelnök nem nyilatkozhatná oly baljós hangsúllyal, hogy „amit az országgal tettek” a szocialisták, azért meg kell kapniuk „maradéktalanul, ami jár”. Már nehogy megússzák az ország „tönkretevését”! A karácsonyi Orbán-interjú a Magyar Nemzetben tökéletes tükre ennek az önmagát igazoló okoskodásnak (és így szinte üdítően hatnak az olyan – színházi kifejezéssel – „félre” mondatok, amelyekkel például tényszerűen beismeri, hogy a legutóbbi választásokon „kis többséggel bár, de az emberek a szocialisták mellett döntöttek”: van olyan érzésem, hogy a mögöttünk álló hat évünk „tönkretételében” ennek az egyszerű ténynek a makacs tagadása is játszott némi szerepet). A saját retorikájának rabjaként, Orbán immár kénytelen magyarázkodni tábora felhergelt radikálisainak, hogy a szélsőjobbról ne is beszéljünk. S mondja ezt ismét oly módon, hogy voltaképpen mintha magáévá tenné ezt a szélsőjobboldali logikát.
Az „elmaradt rendszerváltásról” a csurkisták már a kilencvenes évek elején kezdtek lamentálni, amikor rájöttek, hogy a polgári demokráciában nem kényszeríthetik rá a társadalomra az akaratukat. De mára oda jutottunk, hogy a nagy jobboldali párt vezére is megengedi magának az olyan – antalli szóhasználattal – szamárságokat, mint annak fejtegetését, hogy „ugyanazokkal állunk szemben, mint húsz éve, ugyanúgy gondolkodnak, mint húsz éve… pontosan ugyanazt teszik az országgal, mint húsz éve”. Ha Orbán elfelejtette volna, őt Grósz nem szabad választáson győzte le, Gyurcsány viszont igen. S a szocialisták, akármit csináltak is két évtizede egyes vezetőik, ma akkor sem tehetnék „ugyanazt” a – demokratikus jogállammá vált, túlnyomóan magántulajdonú gazdasággal bíró – országgal, ha netán akarnák. Ám, ha valaki „ugyanúgy” gondolkodik, mint húsz éve, akkor az éppen Orbán, s ekként inkább ő számít anakronisztikusnak, amikor – a közvélemény-kutatásoktól vérszemet kapva – vívja donquijote-i harcát a rég nem létező hatalom szélmalmai ellen.
Egy gyékényen árulva ily módon a szélsőjobbal, ha szereti is ezt kikérni magának. Még akkor is, ha – a nyugati partnerekre sandítva – magyarázgatnia kell a türelmetleneknek, hogy miért nem siet megdönteni (erőszakkal?) a kormányt: „szinte lehetetlen a hatalmat gyakorló parlamenti többség ellenére változást elérni”. Hogy úgy van! S ahol lehet, például puccsal, azt már nem demokráciának hívják, mert abban muszáj megszerezni a parlamenti többséget, akár választáson, akár ciklus közbeni „átcsábításokkal”, ami persze csak akkor ítélendő el, ha más teszi. De miközben lebeszéli a szélsőségeseket a „forradalomról" (még szép, egy demokratikus pártvezértől!), zavartalanul emlegeti az ő érveiket (ő is a „kései szocializmus hangulatáról” borong), s majdnem – legyen – ugyanúgy fenyegetőzik.
A vezér, aki állítja, hogy ő majd két pofonnal hazazavarja a gárdistákat, olyan kedélyeket szít, amelyekkel még sok baja lehet. Ez a fékevesztett propagandahadjárat már így is – a hétköznapi életben tapasztalhatóan – erős indulatokat váltott ki a jobboldaliakban, ami nem csoda, hiszen egyre vadabb hangú megnyilatkozások ecsetelik számukra, „mit tettek” ezek a szocialisták az országgal. S most vezéri szinten kecsegtetik őket holmi nemzeti számonkéréssel. Tudatosan összemosva az esetleges kormányzati korrupciót a szándékos károkozással: történetesen ez a diktatúrák logikája. Hogy egy ellenzéki erő ígérgeti a vélelmezett visszaélések megtorlását, az beleillik a jogállamba, ezt tették az Orbán-kormány alatt az akkori ellenzékiek is, hogy aztán rendre nagyot koppanjanak az exfideszes politikus vezette ügyészség falain. De amit, korrupciót, jogilag is lehet bizonyítani, nemcsak dörgedelmes publicisztikákban, azt meg is kell büntetni, s nem mellékesen: már most kellene ezt kezdeményezni, nehogy még valaki a bűnpártolás gyanújába essen.
Csakhogy ezek a vezéri és közírói kirohanások maximum gazdaságpolitikai hibákra utalnak, amelyeket szintén csakis diktatúrákban szokás jogilag megtorolni, demokráciában a választók büntetnek. A szélsőjobbot ez láthatóan nem zavarja, logikájába ez beleillik, s nyilván az általa elképzelt rendszerbe is. De vajon az Orbánéba is?! Felfoghatjuk ravaszkodó taktikázásnak fejtegetését az IMF-hitelek „alapos történeti és elméleti elemzéséről”, jelentsen az bármit is (gyaníthatóan semmit). A Fidesz elnökének, ha valóban igényt tart a kormányzásra, nyilvánvalóan tudnia kell (elgondolni sem merem, hogy ne tudná!): nem adnak „csak úgy” húszmilliárd eurót, s bizony a hitelfelvevő körmére néznek (eddig az volt a baj a szélsőjobbon, hogy nagyon is). De akkor miért fenyegetőzik, ráadásul éppen azt a Valutaalapot szóba hozva, amelyik a szélsőségesek kedvenc mumusa? S miért mondogat olyan képtelenséget, hogy e nagy hitelt fel lehetne használni a szo-cialisták választási kampányára? Hiszen ezzel a nyugati hatalmakat is meggyanúsítja, s hozzá egy vallomással felérően: hát ennyire fontos lenne nekik Orbán útját állni?! Dehogy, nem óhajt ő „konfrontálni” e felülvizsgálat során a nyugati pénzvilággal (milyen megható!), csak éppen olyan nemzeti számonkéréssel példálózik, amelyik kielégítheti az ultrákat is. S közben az ő érvelésüket teszi szalonképessé az egész jobboldal számára, az ő szemüvegükön keresztül láttatja az ország helyzetét. S ez valóban többet ígér kormányváltásnál.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!