Az év emberei

Ki más lehetne?!

Soha senki nem mondhatta el magáról ilyen joggal, hogy a mögöttünk álló év embere: januárban még némi túlzással „senki” volt, egyike a bő fél tucat demokrata elnökjelöltnek abban a mezőnyben, amelynek „holtbiztos” favoritja közmegegyezés szerint Hillary Clinton volt. S az esztendő végére Barack Obama lett a legnagyobb Valaki a világon: biztos többséggel megválasztott elnöke az egyedüli szuperhatalomnak. S ha ehhez hozzávesszük, hogy az első fekete (valójában persze fekete-fehér) elnöke, amit ugyancsak az év elején még elképzelni is csak néhányan tudtak, akkor még inkább egyértelmű a döntés: az év embere csakis Barack Obama lehet. Ha úgy tetszik, az esztendő legnagyobb, mindenesetre történelmi változtatására Amerika lehet büszke, mert volt ugyan másutt is nem egyszer valamely kisebbséghez tartozó és a többség által megválasztotta első ember, ám ekkora társadalom-lélektani határt sehol sem léptek át, gondoljunk csak az amerikai feketéknek az alig pár évtized előtti helyzetére.
Valószínűleg ettől lett Obama nemcsak Amerikában az „év embere” (jelesen a Time magazin hagyományos címlapján), hanem a külvilág számára is, amely rajta keresztül most át kell értékelje Amerika-képét is. Bizony közhely volt, hogy fekete elnök úgysem kerülhet a Fehér Házba, s ezért külföldön talán még nagyobbnak tűnik ez a történelmi változás. De alighanem ennél is fontosabb lenne, hogy Obama jövőre és négy év múlva is az év embere legyen, mert akkor igazolta a hozzá fűzött várakozásokat.

Avar János

 

Duna-parti Bayreuth

Néhány hete fedeztem föl, hogy új kulturális tradíció születésének vagyunk tanúi. Jegyeket vásároltam a Ring jövő évi júniusi előadásaira. Még voltak, pedig jövőre Wagner négy dalművét már kétszer adják majd elő a Művészetek Palotájában. Nem egészen húsz évvel a rendszerváltozás után nem könnyű szívvel állapítható meg, hogy Budapest, a kulturális és idegenforgalmi metropolisz egyelőre fényévekkel marad el önnön lehetőségeitől, s talán még századfordulós önmagától is. Az ötlettelenség tengerében alig-alig találni üdítő szigeteket – mondjuk éppen a Sziget Fesztivált –, de most nem firtatom ennek okait. Inkább örüljünk annak, hogy a jövőre hatvanéves Fischer Ádám karmester jóvoltából páratlan zenei produkciók készülnek, amelyek nyomán hamarosan eljöhet az idő – netán itt van –, amikor a budapesti előadások a muzsika glóbuszán bayreuthi ismertségig emelkednek. Az érdem persze nem csak a Maestróé, hanem a Demján Sándor vezényelte Trigránité, a zenerajongó építőművész Zoboki Gáboré, a vezérigazgató Kiss Imréé, s nyilván még sokan másoké. De a Wagner-ötlet és zenei megvalósítása Fischer Ádámé, aki kiváló kapcsolatai révén idehozza a legjobb énekeseket és a színpad helyett a pódiumra viszi a szcenírozott előadásokat. A pompás koncertterem nagyszerű adottságait kihasználva egy új műfajt próbál ki, az operaszínpadénál egyszerűbb és kevésbé költséges módon. Vagyis panasztirádák helyett megteszi azt, amit lehet, s a lehető legmagasabb színvonalon: erről az ötletről az idén végérvényesen bebizonyosodott, hogy életképes, mi több, a zene vonzásában új hagyomány születhet – vagy már meg is született – abban a városban, ahol egykor Brahms koncertezett és Mahler operaigazgató volt. A pesti polgár nem sok mindentől érezheti, hogy világvárosban él, a kevés kivétel egyike a Művészetek Palotája és sok produkciója közül a remélhetően hagyománnyá erősödő és világszerte vonzóvá váló nyári Ring. Duna-parti Bayreuth? Az én számomra e lehetőség megteremtése miatt az év embere Fischer Ádám.

Martin József

 

Miért ne?

Azért azt nekem ne mondják, hogy eldöntött tény lenne, hogy a Time magazin által megítélt „Az év embere” címet mire adják. Az eddigiek listáján Mahatma Gandhitól Sztálinon és úgy általában az amerikai nőkön keresztül Vlagyimir Putyinig nagyjából mindenki és minden szerepelt, még a veszélyeztetett Föld is. Ha viszont az a koncepció, hogy ki adta abban az évben a legtöbb sztorit a világnak, akkor a magyar megfelelő nem lehet más, mint... Kiszel Tünde. Miért? Kevesebbet rombolt, mint a szintén jelölt Katrina hurrikán, szebb, mint az eddigi emberek listáján szereplő Jasszer Arafat s még ő is kaphat a képébe tortát, mint Bill Gates. Akkor?! Egyébként pedig... egész évben azon molyoltam, írtam is, rágtam is magam rajta, hogy kicsit sem vagyunk arra beállva ebben a roppant hülye országban, hogy valódi teljesítményeket díjazzunk, különben a bulvárlapokban színészekről, általában művészekről olvasnánk szívesen, talán vennénk az újságosnál komoly újságokat is és esetleg nem csak bólogatnánk erre, hanem csinálnánk is. Felőlem aztán lehetne az év embere a magyar ember is, ha az Önök szerint feljogosítja erre, hogy a felmérések szerint a magyar ember magyar boltba jár, a magyarok többsége szerint a többi ember aljas, a magyar ember nem szereti a hosszú filmeket, a magyar ember élen jár panaszkodásban, szóval a magyar ember pont olyan, mint én vagy Önök. Ha ez valakinek jó...

Jáksó László

 

A kétmilliós vasutas

Jó ideje fontolgatom, ki érdemesülhetne az idén az év embere választásunk citromdíjára. Három bíró is bekerült a kalapba, de nem tudtam eldönteni, hogy a fideszes kordonbontókat felmentő bírót emeljem-e ki, aki szerint a feljelentésben sérelmezett cselekmény nem valósítja meg a rendzavarás szabálysértését(!), továbbá a cselekményt megvalósító személyeknek szándéka nem a rendőri intézkedés tényleges megakadályozására vagy ellehetetlenítésére irányult, hanem pusztán azzal való egyet nem értésüket jelképezte. Egyébként a demonstrációnak szánt esemény kifejezetten békés volt és az abban részt vevők törekedtek a károkozás elkerülésére is...
De választhattam volna azt a bírónőt is, aki az eldurvult melegfelvonuláson a tojásdobálást minősítette puszta véleménynyilvánításnak. Harmadik lehetőségnek ott a romákat csak népviseletben felismerő bíró, aki garázdaság miatt ítélt el egy csoport szigetvári fiatalt, nem pedig etnikai csoport elleni támadásért (cigányverésért), hiszen „a sértettek hétköznapi ruhában voltak, nem roma nyelven beszéltek, így nem volt megállapítható, hogy a vádlottak tudták, hogy roma származású személyek, és kifejezetten ezért támadták volna meg őket”.
De még ezeknél az eseteknél is jobban lenyűgözött Gaskó úr, aki egy éve csupán határozatlan időre függeszti fel néha a vasutassztrájkot, de Gaskótól tudjuk, még ha a MÁV vezetősége engedne és pengetne, ők akkor is folytatnák, szolidaritásban a reptéri dolgozókkal, a békávistákkal, vagy a mozipénztárosokkal, vagy mondjuk mert 200 százalékos fizetésemelést és napi egy ingyennyalókát szeretnének, tíz évre visszamenőleg. A citromdíjat 2007 után másodszorra is Gaskó István, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetének elnöke kapja. A tag, aki bevallottan havi kétmillió forint körüli összeget szakít munkahelyén és szakszervezetektől, köztük a MÁV felügyelőbizottsági alelnöki posztjáért. Akad, aki ott végzi a dolgát, ahol eszik.
Az idén még orcátlanul fenyegetőzött is: „attól tartunk, hogy a karácsony sem menekülhet meg a vasutasok sztrájkjától.” A karácsony már csak megmenekült, de nincsenek illúzióim, hogy az újév, a húsvét vagy az ország megmenekül Gaskótól.

Bálint Orsolya

 

Törött kézzel mentett életeket

Ha valaki, hát dr. Hőnyi Péter mentőorvos igazán érdemes az Év Embere címre – emberiessége és hivatástudata okán. Ő „kivonulós” – Budán, a XII. kerületben az Alkotás úti mentőállomáson áll készenlétben, ha beteghez vagy sérülthöz kell indulni – vagy repül, merthogy a légimentőknél is rendszeresen ad szolgálatot. S éppen ő volt a mentőorvos azon a helikopteren, amely július 31-én lezuhant Kiskunlacháza és Apajpuszta között, a fedélzetén egy égési sérült kétéves kisfiúval és az édesanyjával, meg a háromtagú személyzettel. A mentőápoló a baleset helyszínén az életét veszette. Az akkori tudósítások szerint a pilótát életveszélyes, az orvost súlyos állapotban, töréssel és belső sérülésekkel szállították kórházba; a beteg kisfiú kisebb, édesanyja pedig súlyos sérüléseket szenvedett.
Ám előtte a mentőorvos saját állapotával, fájdalmával mit sem törődve, törött kézzel is próbálta ellátni a roncsból kizuhant pilótát, és kimentette az anyát meg a kisgyermekét, riasztotta a mentős kollégáit is. Azóta megkapta a legmagasabb szakmai elismerést, a Magyar Mentésügyért Emlékérmet s a jutalmat a helytállásáért. Utóbb kiderült, egy zárlatos kondenzátor okozott téves hibajelzést, emiatt állt le a helikopter hajtóműve. A pilóta négy nappal a zuhanás után a kórházban meghalt – sajnos őt nem tudták megmenteni. De a többiek élnek.
Hőnyi doktorral a minap váltottam szót. – Már jól vagyok – mondta. – Két hónap kihagyás után októberben elkezdtem ismét mentőzni, november elejétől a légimentést is folytatom. Bár sokan hősnek tartanak, én csak azt tettem, amire belső kényszert érzetem; amit ott és akkor is tennem kellett. Ha újból hasonló szituációba kerülnék, megint megtenném. Szeretem a szakmámat. A mentésre tettem fel az életem. Rengeteg bizalmat fektettem bele, amikor ezt választottam; s aki ezt választotta az nem is viselkedhet másképpen – még ilyen kiszolgáltatott helyzetben sem. Hiszen benne is bíznak mások…

Vasvári G. Pál

 

A ló is ember…

Mert „a ló is ember…” – mondogatja mindig ez a fotón látható korosodó gesztenyepej-sörényű „kanca”… Szóval ez a női személy. S igaza lehet, mert időnként hasonlókat vélek hallani gazdám, a dunaszerdahelyi Mikóczy Zoltán szájából is. Itthon, Alagon. Ő az a szlovákiai magyar, akinek ottani cégéhez vagyok bejegyezve, ám magyar színekben futok – angol telivérként. Mit futok… Sprintelek! Mint a többi atléta. Ő az, aki meg sem akart venni engem, Overdose-t Newmarketben, csak úgy ösztönből, megérzésből emelte fel a kezét árveréskor… Mert anyagilag már kissé elgaloppírozta magát! De úgy gondolta, ha másnak nem kellettem, hát – mint a nagycsaládokban –, elleszek a többivel; ha nekik jut napi betevő, hát majd nekem is jut. Ezt meg kell hálálni, bár ez mostanában nem igazán emberi kategória! Persze szerintem nem azért vett meg, mert neki ütöttek le! Hanem, mert megfűztem! Egyébként nekem is jók az ösztöneim és a megérzéseim,  csakúgy, mint a gazdámnak: ösztönösen megérzem, ha valaki, egy riválisom elibém akar kerülni, s akkor sebességet váltok vágtában is… Szeretem, ha dicsérnek – mit mondjak, hát ez is eléggé emberi. Nem tudom, ki lova-csikaja mondta, de állítólag egy kis genetikai csoda vagyok háromévesen, merthogy igazából sem küllememben, sem méretemben, sem stílusomban nem olyan vagyok, mint az a „nagykönyvben meg van írva”. S mégis. Vagy éppen ezért. Csak azért is. Folyamatosan tanulok trénereimtől – elvégre az élethosszig tartó tanulás uniós követelmény. Jó csapat vagyunk. Teljes erőbedobással teszem a dolgom, a szívem törne meg, ha nem ezt tenném! A médiaszereplést is jól tűröm, pedig biz’ isten nem kívánok celeb lenni. Nem nekem való  – a mérce… Szeretem a nyugalmat, békét, egy kicsit zavar, hogy a „hírem” okán dublőrökkel védenek az ártóktól. Én nem tudnék ártani senkinek. Nekem miért akarnak? Már megint azok a piszkos anyagiak! Lovat, borotvát, asszonyt nem szokás kölcsönadni – szerintem helyes a sorrend, bár lehet, hogy kilóg a lóláb. Remélem, itt öregszem meg, a vén Európában, hogy e „periféria” jó hírét öregbítsem. S talán összekötöm két hazám, Szlovákia és Magyarország, közt megroncsolódott fonalat. Hisz’ mindkét helyen szeretnek! S mert a politikusok lóvá tesznek minket mindenütt…

Gündisch Mónika

 

Élete és halála volt a sport

2008. július 15-e gyászkeretes napja a magyar sportnak. Ekkor halt meg edzés közben, 36 éves korában a kétszeres olimpiai és 15-szörös világbajnok kenus, Kolonics György. Ezt a tragédiát azóta sem lehet feldolgozni. E sorok írója 1991-ben találkozott először ezzel a zseniális sportolóval, akinek szó szerint élete és halála volt a kenuzás. Hamar felfigyeltek rá emberi tartása, szorgalma, tehetsége miatt, 19 évesen kapott először lehetőséget arra, hogy részt vehessen egy felnőtt-világbajnokságon, ahol négyes hajóban indult.
Akkor még nem ért dobogóra. A csúcsra 96-ban, az atlantai olimpián jutott fel, ahol két érmet is szerzett, egy aranyat és egy bronzot Horváth Csabával közösen. Sokan őt tartották a példaképnek. S nemcsak tartották – mert még ma is az a fiatal sportolók szemében. Ahogy közeledett a 40. életéve felé, ugyanolyan szorgalommal és alázattal végezte az edzésmunkát, mint korábban. Legnagyobb sikerét 2000-ben, Sydneyben aratta, amikor óriási küzdelemben, viharos időben megnyerte a kenu egyesek 500 méteres számát. Ezt követően ismét aranyak „kövezték” az útját. Évekkel ezelőtt azt írtam: „A folyamatosság mértékegysége egy Koló”. Mert az, amit produkált, mind a vízen, mind a szárazföldön, csak példa lehet. Tragédiája beárnyékolta az olimpiára készülő magyar sportolók lelkét, Kolonics az ötödik olimpiáján vett volna részt. Ám milyen furcsa az élet, társa, Kozmann György sokáig gondolkodott azon, hogy egy ilyen tragédia után egyáltalán részt vegyen-e az ötkarikás játékokon. Majd Kiss Tamás személyében megtalálta azt az embert, akivel úgy gondolta, Koló emlékének áldozva mégis elutazik Pekingbe. Ahol óriási meglepetésre a pár hetes közös edzés után a Kozmann–Kiss duó a harmadik helyen végzett. És amikor megszólaltatták e siker után őket, mind a ketten azt mondták: hárman voltak a hajóban, mert Kolonics Gyuri szelleme ott volt velük. 

Fluck Miklós

 

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!