Kate Winslet két új filmjéért két Arany Glóbuszt is kaphat

Ebben egy joghallgató (Ralph Fiennes) húsz évvel idősebb első szerelmét, Hannát alakítja, aki iszonyatos titkot őriz: SS-tiszt volt a háborúban. Bár Hanna szerepe inkább főszerep, meglepő módon a legjobb mellékszereplőnek jelölték alakításáért Arany Glóbuszra, míg a legjobb női főszereplő díját a Leonardo DiCaprióval forgatott A szabadság útjai című filmért kaphatja meg, és meglehet, ez lesz a forma az Oscar-gálán is. A felolvasó szívbemarkoló történetéről Kate Winslet a CinemaBlend filmes portálnak mesélt.

l Nem volt sima ügy, mire végre megkapta ezt a szerepet.
– A történettel először nagyjából hat éve találkoztam, amikor a könyvet olvastam. Épp várandós voltam a fiammal, Joe-val. Huszonhét éves voltam, és a regény teljesen magával ragadott, lenyűgözött és letaglózott. Azonnal arra gondoltam, hogy meg fogják filmesíteni. „De vajon ki játszaná Hanna Schmitzet?” Az eszembe sem jutott, hogy esetleg én magam. Hiszen akkor még csak huszonhét éves voltam, és a távolság huszonhét és harminckettő között olyan hatalmasnak tűnt. Nagyon meglepett, amikor Stephen Daldry évekkel később, tavaly áprilisban, megkeresett a szereppel. Rögtön az ugrott be, hogy „én nem játszhatom el ezt a szerepet, hiszen túl fiatal vagyok hozzá. De várjuk csak! Most már egykorú vagyok a karakterrel. Te jó ég!” Nagyon szerettem volna elfogadni a szerepet, de sajnos az élet közbeszólt. Egyszerűen nem tudtuk az időbeosztásunkat összeegyeztetni. Ezután Nicole Kidman jött szóba a szerepre, aztán ő sem tudta vállalni a terhessége miatt. Változott a forgatás ütemezése is, és így újból én kerültem a képbe. Nagy meglepetés volt, és szerencsésnek érzem magam, hogy így történt. Rendkívüli év van mögöttem: eljátszhattam April Wheelert és Hanna Schmitzet! Persze rettenetesen ki is merültem, alig bírom az egyik lábam a másik elé tenni. Bámulatos volt ez az időszak. Ha azt mondanám, hogy kreatív szempontból életem leghálásabb másfél éve volt, akkor keveset mondanék. Egyszerűen hihetetlen élmény volt. Itt vagyok harminchárom évesen, és a felajánlott szerepek egyre érdekesebbek és egyre több kihívást tartogatnak.
l Vicces lenne, ha ezért Oscart nyerne? Köszönetet mondana Ricky Gervaisnek?
– Nem, neki semmi köze A felolvasóhoz. Hogy őszinte legyek, fel sem merült bennem. A forgatás közben valaki említette nekem Rickyt, és csak akkor esett le, hogy is volt az a régi szöveg. De tulajdonképpen A felolvasót soha nem tekintettem holokausztfilmnek. A holokauszt hátteret szolgáltat a történethez és megalapozza a cselekményt. Számomra azonban a film mindig is egy különleges és szokatlan szerelem története volt két ember között, akik nagyon különbözőek voltak, egyrészt a korkülönbség, másrészt Hanna titka miatt.
l A filmben bámulatosan oldották meg a maszkmesterek az öregedést. De a legjobb smink sem helyettesítheti a színészi játékot. Hogyan készült az idősebb nő szerepére?
– Közös csapatmunka eredménye volt az a fantasztikus maszk. Tudtuk, hogy nagyon élethű smink kell, és elhatároztuk, hogy a mozivásznon valaha látott legjobb maszkot fogjuk elkészíteni. Mindenki hozzátette a magáét. A játékra pedig úgy készültem, hogy figyeltem az idősebb embereket. Azt néztem például, hogyan állnak fel a kávézóban az asztaltól, és hasonlók.
l Nem érezte magát idegennek a német stábban?
– Egyáltalán nem. Kis stábbal forgattunk, a keresztnevünkön szólítottuk egymást, és nagyon jól kijöttünk. A stáb tagjai mindig angolul beszéltek, ha Stephen, Ralph vagy én ott voltunk, mert nem érezték helyénvalónak, hogy a jelenlétünkben a saját nyelvüket használják. Még az utazás előtt elkezdtem németül tanulni. A helyszínen megtapasztalhattam, hogy az emberek, és főleg a fiatalok még mindig mennyire szenvednek a bűntudattól. Próbálnak megbékélni az előző generáció által elkövetett borzalmas bűnökkel. Nyomasztó volt ezt érezni. A német stáb néhány tagjának nagy nehézséget jelentett a forgatás, főleg a bírósági tárgyalás jelenetei.
l Ön megbocsátott Hannának?
– Nem. Erre ennyit tudok mondani.
l Mi a véleménye róla?
– A véleményem? Nincs három óránk, hogy kifejtsem. A Hanna Schmitzet vagy bárki mást alakító színésznőként a szerep megértése és végső soron a szereplő szeretete a dolgom. És én szerettem Hannát, mert mélységesen megértettem. Szimpatizáltam-e vele? Igen, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen módon szimpatizáltam az SS-szel. Ez az, amit szeretek ebben a filmben. Ez a történet nem a megbocsátásról és nem a kibékülésről szól. Ez a történet a megbánásról szól, és arról, hogy nem választhatod meg, kibe leszel szerelmes.
l A szabadság útjai forgatásán együtt dolgozott Leonardo DiCaprióval, akivel a Titanic forgatása óta jó barátok, valamint a férjével, Sam Mendezzel. Hogyan kezelte ezt a helyzetet?
– Őszintén szólva, nem volt mit kezelni. Alig vártam már, hogy végre először együtt dolgozhassak Sammel. Újból együtt lenni Leóval pedig felért egy álommal. Sam a Leóhoz fűződő szoros barátságom, a közöttünk lévő bizalom és a közös múltunk tudatában választott minket a filmhez, mert tudta, hogy ez mind csak előnyünkre válhat a szerepek megformálása során. A férjem amúgy nem féltékeny ember. Megengedte, hogy Leo és én Leo és én legyünk. A forgatási szünetekben én sem a monitor mögött álldogáltam a férjem vállát masszírozva, hanem egy eldugott sarokban gyakoroltuk a szöveget Leóval. Sam mindig az April Wheelert alakító színésznőként kezelt, és nem az April Wheelert alakító feleségeként.
Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!