Egy kézfogás, amely sok mindent elárul a gazdájáról. Egy kézfogás, amely ma is erőtől duzzad, ami nem véletlen, hiszen egy olimpikon tornásszal találkoztam a minap. Igen ám, de a kéz gazdája, dr. Kende Rezső három nap múlva, vagyis szilveszterkor ünnepli 100. születésnapját.
Friss Újság: Általános sztrájk tört ki a fővárosban. Borzalmas részletek az olaszországi földrengésről.
Budapesti Hírlap: Dél-olaszországi földrengés, Messina pusztulása. Egynapos általános sztrájk.
Kisújság: A szicíliai földrengés borzalmai. A föld színéről eltűnt olasz városok. 148 ezer halott. Kitört az általános sztrájk. A belügyminiszter a szakszervezetek ellen.
Magyarország: Az olaszországi szörnyű katasztrófa. Messina és Reggio di Calabria pusztulása. Több mint százezer halott a romok alatt.
Ezek voltak a főbb hírek, de arról akkor még senki sem számolt be, hogy Rákospalotán megszületett egy csemete a Kende-családban, Rezső, mert róla csak 17-18 évvel később jelentek meg az első újságcikkek.
Rezső bácsi az 1928-as, amszterdami olimpián képviselte hazánk színeit a csapat tagjaként. Izgalommal vártam a találkozót, már csak azért is, mert annak idején Hollandiában, az olimpián ott volt az édesapám is, mint atléta. Amikor bemutatkoztam neki, azt mondta, istenem, a Pista fia. Igen, az akkori sportolók jól ismerték egymást. De nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy százévesen még ma is mindenre jól emlékszik, és nemcsak mindenre, hanem mindenkire, leginkább pedig a tornászokra, mert egész életét ez a sportág töltötte ki.
Ő volt a magyar olimpiai csapat legfiatalabb tagja, nem egészen húszévesen lehetett ott a nemzetközi sporttalálkozón. Elmondta, hogy a tornával a gimnáziumban ismerkedett meg, méghozzá Újpesten, az Állami Főreál Gimnáziumban. Hamar kiderült, hogy érzéke van ehhez a sportághoz, 17 évesen már középiskolás bajnok lett, és az ott mutatott teljesítményének köszönhetően, 1927-ben bekerült a válogatott keretbe. Az olimpián részt vevő tornászok közül Pelle István mögött a második legtöbb pontot gyűjtötte a csapatban, de ez akkor nem volt elegendő ahhoz, hogy a legjobbak között végezzen. Sportkarrierje nem tartott sokáig, mert hamar megnősült, és közben az UTE-ból átigazolt a Postás Egyesületbe, ahol élete végéig dolgozott, hosszú éveken át, pontosabban évtizedeken át a tornaszakosztálynak volt a vezetője. Szigorú, ám nagyon következetes emberként élte és éli életét.
Máriaremetei szobája most a római katolikus egyház szeretetotthona, azért került ide, mert kerekes székbe kényszerült. Egy évvel ezelőtt, hogy ne zavarjon senkit, sötétben ment ki a konyhába, elesett, és combcsonttörést szenvedett, amelyből nem sikerült teljesen felépülnie. Ám a kézfogásból már következtethetett az ember arra, hogy lelki ereje nem változott. Amikor felült az ágyban, hogy beüljön a székbe, nem kérte Mária lánya segítségét, hanem a tornából ismert ülőtartással, kezeire támaszkodva ült át a kerekesszékbe.
Miért a tornát választotta?
– Mert ez állt hozzám a legközelebb, és talán kortársaimnál egy kicsivel erősebb voltam, ennek köszönhetően azok az elemek szerepeltek leginkább gyakorlatomban, amelyekhez erő kellett. Ezért volt a kedvencem a gyűrű. De közel állt hozzám a nyújtó és a lólengés is.
Egész életét a sportban, a tornában töltötte. Milyennek látja ma, és össze lehet-e hasonlítani azokat a gyakorlatokat, amelyeket önök és a maiak mutatnak be?
– Szinte összehasonlíthatatlan a kettő, a mi időnkben el sem tudtuk volna képzelni azt, hogy valaha ilyen erősségű gyakorlatokat lehet végezni, mint amilyeneket a mai tornászok produkálnak.
Nemcsak sportvezetőként, hanem pontozóbíróként is sokáig közreműködött a versenyeken.
– Való igaz. 92 éves koromban még pontoztam a tornaversenyeken, de ezt követően megromlott a látásom, és nem vállaltam többé, nehogy olyan hibát kövessek el, hogy nem veszek észre egy rontást, vagy éppen rontásnak nézek egy gyakorlaton belüli új mozdulatot.
Hogyan emlékszik vissza az amszterdami olimpiára?
– Életem meghatározó élménye volt, hiszen olyan közegbe kerültem, olyan nemzetközi kavalkádnak lehettem a részese, amely akkoriban bizony ritkaságszámba ment. Arra még nagyon jól emlékszem, hogy milyen szigor volt a szálláshelyünk környékén, és a csapaton belül is azért, hogy mindenki csak a versenyekre koncentráljon.
Jelentett-e előnyt abban az időben, ha valaki élsportoló volt?
– Semmit, mert mindnyájan munka mellett végeztük az edzéseket, nem egyszer nyolc órai elfoglaltság után tudtunk csak tréningre menni, de fiatalok voltunk, és minket a sport éltetett.
A halhatatlanok klubjának a tagja.
– Ezt ki is érdemeltem a száz évemmel, amelyet december 31-én töltök be.
Mi a hosszú élet titka?
– A rendszeres, kiegyensúlyozott élet, egy olyan családi légkör, amelyben éltem, hiszen négy gyermekem, 12 unokám és négy dédunokám van. Lányaim naponta látogatnak, hogy ne érezzem azt, hogy betegségem miatt kikerültem a családi közegből.
Mit kíván az új évre?
– Mindenkinek jó egészséget, és a magyar sportnak nagyon sok-sok olyan olimpikont, akit nem csak a sport, de a tisztesség és a becsület is éltet. Fluck Miklós
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!