Valószínűtlenül igaz történetek

Egy hölgy fedezett fel

A legismertebb magyar vízipólósok egyike, Csapó Gábor, aki világ- és olimpiai bajnoki címmel büszkélkedhet, mesélte el a következő két történetet.
– Lehet, hogy most sokan meglepődnek, de én egy hölgynek köszönhetem azt, hogy tagja lehettem a világbajnokságra utazó vízilabda-válogatottnak. A vb előtt két csapatra, A-ra és B-re oszlott a válogatott, én akkoriban a szegedi jogi egyetemre jártam, és Pesten rendezték a Jugoszlávia A és B, valamint a Magyarország A és B válogatottjai közötti, világbajnoki felkészülési mérkőzéseket. Akkoriban én a B csapat tagja voltam, és a mérkőzéseket a világ akkori legjobb vízilabdabírója, az osztrák Dirnweber vezette, akinek a felesége magyar volt. A jugoszláv A válogatott ellen szerepeltünk, és megvertük őket, amiben nagyban közrejátszott, hogy én három gólt is elértem. Amikor kiúsztam a partra, odajött hozzám Dirnweber úr felesége, és mondta, hogy milyen jól játszottam. Ezt a „jól játszottamot” hallotta meg Gyarmati Dezső, s megkérdezte, hogy miről is van szó. Erre a hölgy azt mondta, hogy az a nagydarab, szőke fickó zseniálisan játszott a jugoszlávok ellen. Ugye magának is ez a véleménye? Majd Gyarmati rám nézett, s közölte, hogy innentől fogva az A csapattal edzem, és lehet, hogy kivisz életem első világbajnokságára. Kivitt és nyertünk. Ha Dirnweber úr felesége nem dicsér meg ennyire, talán még éveket kellett volna várnom arra, hogy bekerüljek abba a klasszis csapatba.
Persze a sportolóknak annak idején, némi fizetéskiegészítést jelentett az, ha valamit kintről behoztak, és sikerült jó pénzért eladniuk. A legjobb üzletemet véletlenül kötöttem, és ez 1977-ben volt, akkor fejeztem be – idézőjelben mondva: – „csempészkarrieremet” is. Egy diszkóba mentem el, ahol megismertek többen is, volt, akinek már hoztam ezt-azt külföldről, és odavágódott mellém egy fiatal ember, aki elmondta, hogy ő jó üzletet ajánl nekem, ha legközelebb kimegyünk külföldre. Mondtam neki, hogy pár nap múlva Olaszországba utazunk. Erre azt kérte tőlem, hozzak neki Pepi ragasztót. Az mi? – kérdeztem vissza. Egy olyan ragasztó, amelyik hasonlít a celluxhoz, de mind a két oldala ragad, és paróka rögzítéséhez kell. Mennyit hozzak? – kérdeztem. Amennyit csak tud. Jó – mondtam magamban, meggondolom. Ekkor derült ki, hogy az illető a Madách Színház egyik kellékese volt. Torinóban volt a meccs, és Faragó Tomival sétálgattunk az utcán, amikor észrevettem, hogy egy kellékesbolt előtt állunk. Mondtam Tonónak, hogy bemegyek ide. Bementem, s úgy magyar pénzre átszámítva 4600 forintért vettem ebből a különleges ragasztóból. Hazaérkezve megkerestem a kellékes fiút, aki borzasztóan megörült ennek a ragasztónak, és azonnal 70 ezer forintot adott azért, amit én kint vettem. Se előtte, sem azóta nem volt olyan jó üzletem, mint az. De úgy gondolom, hogy a Madách színházban azóta is ezt a ragasztót használják a parókák erősítéséhez.

 

Búcsú jelentette a kezdetet

A pályafutásom a búcsúban kezdődött – meséli a világbajnoknő. Édesapámmal kilátogattunk Ivánkán a helyi búcsúba, ahol a vándormutatványosok sokaságában én azonnal a céllövölde felé vettem az irányt, annak ellenére, hogy soha életemben még nem volt légpuska a kezemben. Apám meg is lepődött, hogy miért pont oda megyünk. Mert érdekel, mondtam neki. Akkor papám megmutatta, hogy miként kell megtölteni a légpuskát, hogyan kell a vállhoz szorítani, és célozni, majd lőni. Bemutatta. Nem talált el semmit. Akkor én vettem a kezembe a puskát, és azonnal lelőttem a célba vett tárgyat. Majd ismét céloztam, ismét találtam, majd ismét céloztam, és találtam. Nos ezekben a búcsúkban az a szokás, hogy ha valaki eltalál valamilyen tárgyat, az az övé lesz. A tizedik találatom után arra kérte a búcsús az édesapámat, hogy jobb lenne, ha a kislánya befejezné a lövöldözést. Jobb is volt, mert az ajándékokat ketten is alig tudtuk ölbe fogni. Majd egy évvel később, amikor ismét kimentünk a búcsúba, a céllövöldés megismert, s azonnal bezárta a boltot, mondván, neki most ebédelnie kell. Ő megúszta az ajándékfosztást, én pedig szomorúan távoztam, hogy nem volt lehetőségem célba lőni. De a fentiek ismeretében eldöntöttem, hogy céllövő leszek.
(A választás jó volt – a szerk. megjegyzése.)
 

 

Maracskónak hat lába volt

Bármilyen furcsán hangzik, valóban az az igazság, ami a címben le van írva – mesélte Császári Attila, az öttusaszövetség elnöke. Amikor ez az eset történt, még ő is a legjobb magyar pentatlonisták közé tartozott. – A 70-es években mindig részt vettünk Jerevánban a híres-hírhedt nemzetközi öttusaversenyen, amely jóval erősebb volt, mint egy olimpia vagy egy világbajnokság, mivel a szovjet tagállamokból minden ország külön öttusacsapattal vett részt, vagyis a legjobbak legjobbjai mérték össze tudásukat. Ami a hírhedtséget illeti, amögött az rejlik, hogy a külföldi csapatokat, akik Jerevánba igyekeztek, Moszkvában gyűjtötték össze, és egy belföldi járattal szállították tovább az örmény fővárosba. Igen ám, de általában ilyenkor 5-6 órát kellett várni, többnyire éjjel, a továbbmenetelre, ilyenkor a versenyzők lefeküdtek egy padra, vagy éppen a földre, hogy pihenjenek egy kicsit. A tortúra már itt elkezdődött, mert óránként felébresztettek mindenkit, megjelent egy pofa, mondta, hogy szedjük össze a cuccokat, és menjünk. Mindenki felszedelőzködött, a pofa azonban eltűnt. Majd ezután újra lefeküdt mindenki egy kicsit szunyókálni, megint megjelent a pofa, majd megint eltűnt. Ezt ötször-hatszor eljátszották, mire hullafáradtan felszállhattunk a gépre. A tortúra Jerevánban tovább folytatódott, mert már mindenki előre tudta: minden lehetőséget megragadnak a szervezők, nehogy külföldi versenyző nyerjen, ilyenről szó sem lehetett, de még arról se, hogy a dobogóra feljusson. A történet pedig az volt, ami Maracskó Tibort illeti, hogy az ő magyar meze nagyon megtetszett egy neves, kijevi dinamós öttusázónak, és elcserélték egymásét. Tibi az ukrán mezében vágott neki a távnak. Akkor még a futás volt az utolsó szám, igen nehéz terep volt kijelölve, és a szovjetek, akik a magyar előtt vágtak neki, jobbnál jobb időket értek el, és mi ezt nem értettük, hogy ezen a gyilkos terepen  hogyan lehet ilyen jó időket futni. Maracskótól megtudtuk. A cél előtt egy kilométernyire egy iszonyatos emelkedő volt, Tibi amikor odaért, felnézett, és magában azon tűnődött, hogy a fenébe jut fel a tetejére. Nos, pillanatok alatt fent volt, mert a pályát kiskatonák őrizték, közülük ketten – látva a Dinamo Kijev mezét – felkapták a hóna aljánál fogva, és pillanatok alatt felrohantak vele a domb tetejéig. Az átmenetileg hatlábúvá lett Maracskó is kiváló futóidőt ért el.
 

 

Majdnem beszállt a vébédöntőbe a testőr is

A következő történetet Harmath László, a Magyar Taekwando Szövetség elnöke mesélte el, aki annak idején szoros kapcsolatot ápolt a sportág megalapítójával,  a dél-koreai Csoj Hong Hivel, aki többször is járt Magyarországon. A kilencedik danos nagymester – e sorok papírra vetője is többször személyesen találkozott a sportág alapítójával –, amikor rágyújtottam, azt mondta, hogy egészségtelen, elvette tőlem a cigarettát, és az ujjainak a bütykein nyomta el a cigit, fel sem szisszenve, s az égő parázs sem hagyott nyomot rajta. Vagyis olyan módon erősítette meg az ökleit, hogy azok a legkeményebb feladatokat is el tudták látni, már ami a sportágban szükséges.
E közbevetés után kanyarodjunk vissza ahhoz a történethez, amelyet a hetedik danos magyar  nagymester, Harmath László mesélt el.
– 1988-ban Budapesten rendezték a világbajnokságot, amelyet ismét megtisztelt az elnök. Aki bizony lehet, hogy hallatlanul nagy technikával, meg erővel rendelkezett, de aprócska ember volt, úgy 160 centi körüli. Ám a protokoll megkövetelte azt, hogy testőr vigyázzon rá, mert hiába tudná magát megvédeni, a protokoll az protokoll. Körbenéztünk akkoriban a „piacon”, hogy ki lenne a legmegfelelőbb az elnök védelmére. Találtunk egy két méteren felüli „fickót”, aki nem volt híján sem az erőnek, sem a védelmi készségnek. A világbajnokság alatt is végig Csoj mester mellett sürgölődött, és együtt néztük a világbajnoki döntőt, amelyben a testőrhöz hasonló hatalmas jugoszláv fiú egy holland sráccal mérkőzött, aki kilóban és magasságban is jóval alatta maradt ellenfelének. Igencsak püfölték egymást, főleg a holland kapott sokat, amikor a testőr  felugrott és azt ordította a tatami felé: velem verekedjél, ne a kicsivel, te nagy ló. Egy pillanatra megállt a mérkőzés, és ekkor fel akart rohanni a küzdőtérre. Többünknek minden erejére,  még az elnökére is szükség volt ahhoz, hogy vissza tudjuk tartani attól, hogy három főre bővüljön a finálé mezőnye. 

 

Katonák ürítették ki a termet

Pézsa Tibor olimpiai és világbajnok kardvívó mesélte a következő történetet:
- Az ankarai világbajnokságon történt 1970-ben. Hála istennek én már megnyertem az aranyérmet, amikor hátra volt még egy nagyon fontos csörte az olasz Aldo Montano és az orosz klasszis, Rakita csatája, amely a bronzéremért ment. Én Messzéna Mikivel üldögéltem, amikor elkezdődött a csörte. Mind az olasz, mind pedig a szovjet versenyző ismert volt vehemenciájáról, főleg Montano tartozott azok közé, akik mindig, mindenkor, minden találaton vitatkoztak a zsűrivel. De ebben nem volt egyedül, mert az itáliaiak szövetségi kapitánya, Fini mester még nála is vehemensebb alkat volt, aki Montanón túltéve kívülről kritizálta az ítéleteket, és nem egy alkalommal berohant a pástra vitatkozni a zsűrivel. Eközben a teremben körülbelül 30-40 török katonai rendőr ült néma csendben és figyelte az eseményeket. Fini harmadik berohanásakor már szinte a verseny zsűrijének minden tagja a páston tolongott, megpróbálva leszerelni az olasz kapitányt. A katonák ekkor is rezzenéstelen arccal ültek tovább. Majd amikor a tumultus egyre nagyobb lett, a nemzetközi szövetség elnöke is a pástra ment megpróbálva lecsendesíteni a kedélyeket. Ám ekkor vezényszóra a military police tagjai megindultak, s kezüknél és lábuknál fogva – az elnököt is beleértve – elvittek minden ott levőt, pillanatok alatt kiürítették nemcsak a pástot, hanem az egész termet és egy földszinti öltözőbe zavartak be mindenkit. Mi Messzénával hál’ istennek kimaradtunk a katonai attakból, majd amikor lent az öltözőben tisztázódott a helyzet, mindenki szép lassan visszaszivárgott a terembe. Azonban az olasz botránykeltésnek az lett a vége, hogy Rakitáé lett a harmadik hely. Még egy dolgot szeretnék ehhez hozzáfűzni, aki versenyzett már Törökországban, az jól ismeri az ottani szurkolói reakciókat, akik nemtetszésüket úgy fejezik ki, hogy egy ottani egyforintosnak megfelelő, súlyos pénzérmével megdobálják a sportolókat, ami bizony, ha arcon talál valakit, komoly sebet hagy maga után. Mifelénk is dobáltak, össze is szedtünk néhány maroknyit, amiből aztán a verseny után a büfében egy jót söröztünk.

 

Középmagas középpályás felemás cipőben

Ez a történet jóval korábbi keltezésű, mint a sikeres francia film (Magas, szőke férfi felemás cipőben) vagy ennek adaptációja amerikai módra. Ráadásul ez a történet igaz. A sztorit Rákosi Gyula, a Ferencváros sokszoros válogatott labdarúgója mesélte el.
– Bécsben utaztunk az osztrákok elleni meccsre, és a találkozót megelőző este kaptunk egy kis szabadidőt körbenézni, valamit vásárolni. Varga Zolival sétálgattam, amikor megálltam egy üzlet előtt, és megtetszett valami. Benyúltam a zsebembe, és kiderült, nem hoztam elég dugipénzt, hogy megvegyem. Ekkor Varga Zoli megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e keresni száz dollárt. Körbenéztem a földön, nem láttam semmit, hiába kerestem. A történet előzménye pedig az, hogy nemzeti csapatunk Adidas cipőben szerepelt mindig, talán azért is, mert a Császár, azaz Albert Flórián ezt a márkát kedvelte a legjobban. Így én is abban fociztam, ahogy a Fradiban mondták rám, hogy Császármorzsa, mert a Rákosi mindenben követi kebelbarátját. Varga Zoli pedig Pumában focizott, és valamilyen formában kapcsolata volt a céggel. Akkor most folytatom a történetet, ahol az előbb abbamaradt. Zoli közölte, valóban ad száz dollárt, ha a másnapi meccsen Pumában játszom. Elgondolkoztam, de mindenáron meg akartam venni azt a dolgot, amit kiszúrtam, így azt válaszoltam, rendben Zoli, akkor holnap Pumában focizom. Ekkor kezembe nyomta a száz dollárt, és megvettem, amit akartam. Másnap kimentem a meccsre, az egyik lábamon Adidas cipő volt, hogy a Császár ne sértődjön meg, a másikon pedig Puma, amit este kaptam a Zolitól, mert a száz dollár mellé egy pár cipőt is adott. Így a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt, én meg kerestem száz dollárt. 

 

Ha nem törik el a kezem, lehet, hogy nem leszek olimpiai bajnok

Ezzel a meglepő kijelentéssel nyitotta beszélgetésünket Czene Attila, aki a 200 méteres vegyesúszásban lett olimpiai bajnok. Majd így folytatta:
– Szegeden ismerkedtem meg az úszással, és szerencsémre gyorsan kiderült, hogy van érzékem ehhez a sporthoz. Sorra nyertem a korosztályos versenyeket, méghozzá elég jó eredményekkel. Erre figyelt fel Széchy Tamás, az akkori idők legnevesebb magyar úszóedzője, aki le is látogatott a Tisza partjára, megnézett egy versenyen, majd közölte: fiam, ha továbbra is így haladsz előre, egyszer talán az én versenyzőm lehetsz. Nagyon örültem ennek, de ezt követően csak az ő tanítványainak az eredményeiről hallottam, róla nem. Ami meg a címben foglaltakat illeti, edzés után fociztunk, pontosabban rugdaltunk egy labdát az öltözőben, és a vizes kövön megcsúszva ráestem a kezemre. Pokoli fájdalmat éreztem, azt mondták, borogassam, ám a fájdalom nem múlt el, ezzel a kézzel edzettem és versenyeztem, ám egyre jobban fájt, míg végül Pesten kiderítették, hogy eltörött, de az eltelt négy hét alatt már elkezdett csontosodni, így csak egy hétre gipszelték be. Igaz, azon a héten rendezték a korosztályos bajnokságot, amelyen nem tudtam részt venni. Ez tűnt fel Széchy Tamásnak, aki először arra gondolt, hogy vagy abbahagytam, vagy a serdülő korral járó változások miatt nem érhettem el olyan eredményt, amit ő várt. Kíváncsi volt, hogy mi történt velem, felhívatott a fővárosba, hogy vegyek részt az egyik edzésén. Közölte velem, hogy az egyes pályán ússzak le versenyszerűen 200 métert vegyes stílusban. Megtettem és megkérdezte tőlem, hogy ha ilyet tudok produkálni egy edzésen, miért nem indultam a bajnokságon. Ekkor vallottam be neki, hogy mi történt. Ekkor közölte, hogy néhány nap múlva Kubába utaznak téli edzőtáborozásra és velük mehetek. Ha nem törik el a kezem, lehet, hogy a mester csak távolról figyeli az eredményeimet. És még valami. Az egyes pályán teljesítettem, amikor felkarolt, és az egyes pályán nyertem olimpiai bajnoki címet.

A különleges történeteket
Fluck Miklós szedte csokorba

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!