A hetvenes évek végén a Business Week azt írta, ha Magyarország monarchia volna, Fekete János lenne az udvari kincstárnok.
A Vasárnapi Hírek karácsonyi számában egy interjúban Fekete Jánost köszöntötték 90. születésnapja alkalmából. Ez igen örvendetes volt! Végre – kiáltottam fel –, valakik nem felejtkeztek el róla. Ez a derék magyar, aki megjárt hadifogságot, tanúja volt hazánk történeti fejlődésének, időnkénti összeomlásának és felvirágzásának – mindig ott volt, ahol lennie kellett, és azt tette, amit tennie kellett. Vagyis őrzőként a strázsán „nemzetnapszámoskodott”. Sohasem hivalkodott, sohasem verte a mellét. Tette szerényen, alázattal a dolgát – Magyarországért.
Pedig sokszor nem bántak vele kegyesen. Származása miatt már egész fiatalon – „numerus clausus” – egy-kettőre nem tanulhatott; aztán az „újabb szép időkben” baloldalisága miatt kapott „fegyelmit”… Az „ég” végül nem hagyta cserben. ’68-tól az induló reform támogatója lett, majd elévülhetetlen érdemeket szerzett annak a „hídnak a felépítésében”, ami összekötötte „diktatúránkat” a nyugati világgal.
Kezdeményezője volt, hogy országunk elsőként csatlakozott a nemzetközi pénzügyi intézményekhez, hogy kilépjünk a nemzetközi pénz- és kötvénypiacra. Képviselte a magyarokat mindenféle magas szintű nemzetközi fórumon, a Valutaalapnál (IMF), a Világbanknál, a Nemzetközi Fizetések Bankjában, a tekintélyes Harmincak Csoportjában, a Schmidt Bizottság ülésein; tartott előadásokat a Francia Tudományos Akadémián, az amerikai kongresszus konferenciáin stb. Átütő nézetei és állandó nyugati jelenléte révén vált Kelet-Európa egyik legismertebb és legbefolyásosabb közgazdászává.
Hát nem büszkének kellene lennünk rá? Dehogynem! Isten éltesse sokáig honfitársunkat!
K. Z., Veszprém
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!