Azt látjuk, amit akarunk

Nem is álltam neki meggyőzni őt, hadd csinálja, még a végén sikerül neki, annak nagyon örülnék. Legyen ő az első, akinek valami fontosat sikerül csinálni egy olyan országban, ahol sem a sikerből, sem a bukásból nem tanulunk, ahol egymásnál csak magunkat vágjuk át jobban, ahol nincsenek abszolút koordinátarendszerek, de még csak kicsit relatívak sem, hogy valami létezőtől függenének, amilyen mondjuk a fal vagy egy másik ember véleménye, itt bolygó szempontrendszerek, rugalmasan átalakuló múltak, képlékeny egók vannak, hülyék, akik pofára esnek nyilvánosan, majd utólag maguknak is megmagyarázzák, hogy ezt ők szervezték így, s még el is hiszik, konzekvensen minden produkciójával megbukott tévé, amely erre alapozva akadémiát nyit, mondván, a világon először olyanoktól lehet tanulni, akik ezt nap mint nap csinálják, hja, kérem, de hogyan, szabadon és ötpercenkénti irányváltással heccelhető tömeg, csak a kitörési lehetőséget kereső agreszszió és mindent beterítő butaság, amelyből ezen előbbi dolgok származnak ugyebár. Jó, lehet, hogy én megyek szembe az egyirányú utcában, nézzék el, legalább nem írok könyvet arról, hogy mindenki hülye és nem ugrálom körbe a sajtót, hogy írjanak a műről, vagy durcás leszek. Viszont nem készítek magamról elgondolkodós képeket sem és nem erőltetem rá az egyébként mindent egy perc alatt beszopó közönségre, hogy igenis tökk méjjen gondólkodó csávó vagyok, hö. Nem is vagyok az, attól, hogy én nem úgy ellenőrzöm a felfelé lövő rakétát, hogy fölé hajolok és érdeklődve belenézek, még lehetek hülye is, nyilván. Az pedig, hogy ki minek lát, csak akkor lenne fontos, ha azoknak lenne jelenőségük, akik azt hiszik, látnak engem valamilyennek. Ismerős kérdezte, nem zavar-e, hogy ez a lúzerkedős japán nős mizéria van rajtam. Mondom, itt? Ebben az országban, ahol ha valaki negyvenévesen, egy gyerekkel azzal viccel, hogy jó lenne már végre egyszer kopulálnia, csak hogy megtudja, milyen is az, gond nélkül beveszik? Volt egy kollégám a régi-régi Danubiusnál, hat tulajdonossal ezelőtt, aki nagyon helyes ember volt, de nem volt humora. Ez viszont mókás volt. Én írtam neki a szövegeket s rendszeresen meg is dicsérték, hogy jól poentírozva, faarccal és fahangon mondja a szóvicceket, hiszen azokat így kell. Akkor tudta meg, hogy voltak szóviccek is a szövegben. Ösmerőst pedig, aki – sok más szembejövővel egyetemben – néha jelzi, hogy szerinte nem hiteles, hogy én ilyen idős koromban a farkammal foglalkozom leginkább, érdeklődve figyelem. Kezdetben nem hittem Hernádi Jucinak, aki folyton figyelmeztet bennünket, ha valami baromságot kezdünk el komoly képpel tolni, hogy például itt gépről jön a taps, vagy neki parókája van, vagy egyéb egyértelműen viccnek szánt hülyeséget. Szokott szólni, hogy mindent elhisznek. Mindent. Igaza van. Izgalmas ám megfigyelni, ahogyan ráncolódik az emberek homloka, majd értőn, mutatóujjukat feltartva rájönnek az élet értelmére: hohó, ez nem hiteles, hogy te... Mint a viccben szereplő paraszt bácsi, aki megnézi a Csillagok háborúját, aztán a moziból kifelé jövet megpödri a bajszát és így szól: no, én azért ezt már nem hiszem el. Stanislaw Lemnek volt valami regénye, gyerekkoromban olvastam, ahol kiderült, hogy gázzal kábítják az embereket, hogy mindent szépnek lássanak, de egy különleges szemüveget feltéve látszik a koszlott valóság. Mi sokkal ügyesebbek vagyunk. Akárhány szemüvegen át is képesek vagyunk azt látni, amit akarunk. BÚÉK.

Jáksó László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!