Azt a címet adta tudósításának egy internetes újság, hogy „Három, utcán játszó gyereket bombázott le Izrael”.
Szép cím, ügyes cím. Az is rákattint, akit amúgy nem nagyon érdekelne a zsidó állam meg a szélsőséges palesztin Hamász sokadik összecsapása, még ha ez a mostani háborúskodás a legdurvább is az utóbbi évek közel-keleti konfliktusai között. Maguknak a gyerekeknek a szerepeltetése is biztos siker, akár a filmekben, arról nem beszélve, hogy a gyerekeket nem szimpla sétálás, futás, közlekedés közben érte a halál, hanem kiváltságosan angyali, szent elfoglaltságuk, a játék közben, mely körülmény minden normális embert megindít.
De ez nem minden. A három játszadozó gyermekkel nem pusztán egy izraeli bomba, esetleg az izraeli hadsereg végzett, hanem maga Izrael. Egy ország, en bloc, beleértve a saját gyermekeit, asszonyait és aggastyánjait is, egy nemzet, amely eleve gyermekek vérét szereti ontani.
Hogy nem ez állt a címben? Nem. Egy rövid, frappáns címben nem lehet bonyolult, mély tartalmakat kibontani, rá kell hagyni az olvasóra, hadd bontsa ki maga. Elég a hívószavakat megadni. Más kérdés, hogy a címtől fölhergelt olvasó, a cikkre ráklikkelve, végül nem azt kapja, amire fölhergelte magát. Kénytelen beérni egy nem túl mélyre ásó, ám tárgyilagos tudósítással, melyből, többek között, kiderül egy s más a szembenálló felek indítékairól, céljairól, vagy, hogy a csütörtökön este bombázott Dzsabalíja mecset sem pusztán vallási központ volt, hanem a Hamász milicista irányítóinak találkozóhelye is, ahol rakétákat s egyéb fegyvereket tároltak.
Azt már egy másik internetes orgánum cikkéből tudhatjuk meg, hogy az izraeli hadsereg most telefonon, vagy hanggránátok kilövésével figyelmeztet előzetesen, hol készül a Hamász vezetőire, katonai központjaira lecsapni. Így próbálja csökkenteni a civil áldozatok számát, ami egy sűrűn lakott térségben elég nehéz, különösen, ha a Hamász-vezetőknek rég bevált taktikája, hogy lakásaikat, búvóhelyeiket iskolák, óvodák közelébe építik. Ez utóbbi cikknek egyébként az volt a címe, hogy „Utcán játszó gyerekeket pusztított el a bomba a Gázai övezetben”, ami, lássuk be, visszafogottabb az előbb említettnél, bár lehet, hogy csak ügyetlenebbül hajtott rá: klikkelj! Klikkelj ide és olvass, vagy egye fene, ne olvass, elég, ha növeled újságunk látogatottsági indexét, a statisztikát, melyre oly érzékeny a szeretve tisztelt, félve imádott, nagyságos és kegyelmes pénzes hirdető.
Tegyük hozzá: a két internetes orgánum egyike sem bulvár. Fő csapásirányuk az objektív, tisztes tájékoztatás. A műfaj, amiből ma nem lehet megélni. Amihez muszáj hozzácsapni egy-egy kávéskanálnyi szennyet, magánéleti testváladékot, közéleti ganét, háborús aljaskodást. Ha mást nem, címeket legalább, melyekbe nem lehet belekötni, minden szavuk oly földhözragadtan igaz, hogy csak együtt képesek hazudni, előítéleteket gerjeszteni.
Milyen nyomorúságosan ismerős! Még a Magyar Hírlapnál (az egykori, valódi újságnál) dolgoztam egy korábbi közel-keleti háború idején, mikor egy külsős médiaszakértő elemezte a lapban a palesztin propagandagépezetet. Benne a tévékamerák és fotóriporterek előtt végighurcolt halott gyermekeket is, akiknek látványát sosem ellensúlyozták a megölt, felrobbantott izraeli gyerekek képei, mert „az ottani kultúrának nem része, hogy közszemlére tegye áldozatait”. Ez nem vallási szertartás – írta a szerző –, hanem a világ közvéleményének érzelmi befolyásolása, a tények elfedése és bulvárosítása.
A lap – az objektív és tisztességes lap – ugyanaznapi számának címlapjára felkavaró fotó került. Egy megölt, s a tömegben körbehordozott palesztin kisgyerek képe. Azon a héten a második ilyen címlapfotó. – Mit csináljunk? – vonták vállukat a fotós, tördelő- és szerkesztő kollégák. – Nincs másfajta kép semelyik hírügynökségnél. És nekünk is meg kell élni.
R. Székely Julianna
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!