A gyorsulás éve

 Másképpen szólva: ha a társadalom nem érzékel saját mindennapi életében pozitív változásokat, vagy ami még rosszabb – noha valószínűbb – negatív fejleményeket érzékel, akkor látványosan nőni fog a szélsőséges politikai „gyógymódok” kínálatának terjedési sebessége.    
Már a tavalyi közvélemény-kutatások durván jelezték, hogy a magyar demokrácia intézményeinek presztízse megállíthatatlanul csökken, illetve alacsonyan stagnál, s a politika szereplői folyamatosan veszítenek népszerűségükből. Ma már pontosabb is volna népszerűtlenségi listákról beszélni, lévén maguk a listavezetők sem tekinthetők többé igazán elfogadott politikusoknak (pontszámuk a százas mércén ötven körül van, de inkább alatta), valójában tehát arról van szó, hogy a sok nem szeretem közéleti aktor közül még ők a legkevésbé népszerűtlenek.
Na és, mondhatja erre az egyre apatikusabb állampolgár, van itt nagyobb baj is, mint a politikusi szakma megítélése. S ebben látszólag igaza is van, de persze csak látszólag, mivel e lesújtó szakmai osztályzatokban éppenséggel maga a nagyobb baj tükröződik. Hiszen a közbizalom nem a miatt fogy, mert a politikát úgymond mindig is hálás szólam finnyásan utálni, hanem azért, mert társadalmi megbízatását a magyar politikai osztály egésze hosszú évek óta éppen csak elégséges szinten teljesíti. Egyre többen érzik úgy, hogy az a piaci portéka, amit a politikusok a társadalomnak kínálnak, nem éri meg az árát, ideje volna hát kofákat cserélni, a standokat pedig átalakítani, mert a politikai piac jelenlegi struktúrája nem fejezi ki a magyar társadalom érdektagoltságát, igazi képét.
2009-ben ez az érzület tovább erősödhet, mert ma már a világ is recseg-ropog köröttünk, és az új kihívások hatására az elmúlt húsz év minden magyar társadalmi kudarca meghatványozódhat. Ma még nehéz pontosan felmérni, mi minden és milyen mértékben változik majd meg akár pár hónap leforgása alatt, de az biztos, hogy aki most nincs, vagy nem lesz gyorsan képben, az hosszú időre a vert mezőnyben marad. A rendszerváltás történelmi pillanatában a magyar politikai osztály előtt pár évig a szociális piacgazdaság ideája lebegett, pedig a világ akkor már jó ideje az angolszász neoliberális gazdaságfilozófiáról és -politikáról szólt. Most pedig, amikor éppen ez utóbbi bukott meg csúfosan, a hazai „elit” döntő többsége megint az éppen lecsengett neolib recepteket visszhangozza. Ha van magyar fátum, akkor az nem egyéb ennél az örökös fáziskésésnél, vagyis hogy képletesen szólva, a magyar elitnek többnyire mindig egy divattal korábbi a darutolla. Nyugodtabb, kiszámíthatóbb időkben még csak-csak elmegy az ilyen ódivatúság, de ez most nem lesz ilyen időszak. Ha most sem lesz világkonform elitünk, most még inkább kiderülhet, ami persze eddig sem volt hétpecsétes titok: hogy tudniillik szinte minden magyar politikuson lötyög a kabát, azaz a képessége minimum egy-két számmal kisebb méretű, mint a pozíciója.     .
Márpedig ha egy alulról, illetve kívülről nézve egyaránt rosszul teljesítő politikai garnitúra elhasználódik, a megoldási kísérlet kétféleképpen képzelhető el. Az „eliten” belül ilyenkor mindig az lesz lépéselőnyben, aki valami újba kezdve megpróbál kilépni az elnyűtt struktúrából. De az is gyakori, hogy a megoldás eleve az eliten kívülről ajánlkozik.  Nálunk jelenleg inkább csak ez utóbbi variáció érzékelhető, mivelhogy a két nagy pártban (MSZP, Fidesz) nem észlelhetők olyan politikai innovátorok (halvány, felemás szándékok léteznek csupán), akik tényleges alternatívát jelentenének a rögzült hatalmi-személyi struktúrákhoz képest. A kisebbekben pedig (SZDSZ, MDF) inkább csak marakodás van, de még annak is komolytalan. Fennáll az a paradox helyzet, hogy miközben a magyar pártstruktúra szűkebb régiós összehasonlításban viszonylag stabil, a társadalmi feszültségek manapság mintha itt volnának a legnagyobbak. Ez a pártstruktúra azonban nem megoldja, hanem lefojtja, vagy hamisan artikulálja az egyre mélyebb társadalmi konfliktusokat. Fölöttébb talányos kérdése az évnek (vagy éveknek), hogy ez a feszítő paradoxon a romló körülmények között meddig tartható.
Nem véletlen tehát, hogy az „elit” feletti legkeményebb kritikát itt és most az utca hangját a nép nevében tudatosan manipuláló szélsőjobb gyakorolja. Mégpedig nem is egészen tehetségtelenül. Hol vannak már azok a „régi szép” MIÉP-es idők, midőn a Hősök terén összegyűlt hazánk minden létező hazaffyja, olykor akár sokszor tízezren is, hogy Csurka István dramaturgiailag rendre hibátlan előadásai után tudassa országgal-világgal, hogy hol és ki a magyar. Ott voltak a téren majd valamennyien, mindenesetre ahhoz elegen, hogy az 1998-as választások után a parlamentben feltűnhessenek az időutazásra invitáló Bocskai-menték, s megalakuljon a MIÉP-frakció. A maihoz mérve tisztább képlet volt ez, mert mindig biztonságosabb helyzet, ha a szélsőjobb a parlamentben ül, lévén ott jobban kezelhető, vagy legalábbis jobban látható.
Az, hogy a MIÉP miért esett ki a parlamentből, és miért esett szét, más lapra tartozik, mindenesetre tény, hogy egy idő után, mint piaci kínálat már kevésnek, sőt ósdinak bizonyult a fiatalabb évjáratú szélsőjobbosok számára. Érdemeinek elismerése, vagy éppen lesajnálása mellett Csurka megszűnt egyetlen arcként funkcionálni, amikor a nemzeti radikális vonzerőről esett szó. Időközben felnőtt ugyanis a rendszerváltás környékén született ifjak nemzedéke, melynek nagyobb része gyorsan a rendszerváltás vesztesei közé került, aki meg nem, többnyire az sem lett a baloldaliság mámoros híve. Világtrend, hogy a jobb módú fiatalok lázadása ma nem a baloldali, még kevésbé a liberális, hanem a konzervatív értékek igenlésében nyilvánul meg – és ez alól az új magyar szélsőjobb alakulat, a Jobbik vezetőgárdája sem kivétel. Ez persze korántsem a nyugati konzervatív standard, ott fénylik ezen régiónk minden történelmi bája, s erre rakódik rá aztán a nemzeti radikalizmus. Ám ez az új generáció már nem fújja meg minden pillanatban a szittyakürtöt (legfeljebb másokkal fuvatja), nyelveket beszél, és az Árpád-sávos vásznak lengetése mellett azért trendi eszközökkel is operál a politikai színtéren. Önbecsapás volna alábecsülni őket, hiszen a sanyarúbb élethelyzetű fiatalok körében – és nem csak ott – egyelőre még csak szolid mértékben, de már folyamatosan nő a Jobbik ázsiója. A cigánykérdés „nemzeti” tematizálásával pedig már a trambulinjukat is megtalálták, s azt se felejtsük el, hogy minden szociális düh nekik dolgozik, és minden egyes kallódó fiatal potenciálisan az ő szavazótáborukat erősítheti. Akár már 2009-ben is.
Szóval amíg az  „elit” egymást rángatva tovább csúszik lefelé a közbizalmi lejtőn, a kapaszkodón eközben a Jobbikosok alighanem fel fognak gyorsulni.

Galló Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!