Ami jön bele a fülbe

Meglehet, nem tökéletes a párhuzam – de melyik az? –, ám az kétségtelen, hogy egy új együttes létrehozása, méghozzá a legszigorúbb minőségi ismérvek alapján, felettébb szokatlannak, sőt rendkívülinek hatott a nyolcvanas évtized első felében, amikor még dehogyis mertünk arra, gondolni, hogy néhány esztendő múlva  elkövetkezik az „annus mirabilis”. Amely különben húsz esztendő távlatából is csodálatosnak tetszik, még akkor is, ha a következmények egyike-másika miserablis lett. A többpólusú politika megteremtését öt évvel előzte meg a Budapesti Fesztiválzenekar, amely negyedszázad múltán az egyik legmagasabb szakmai kitüntetést kapta születésnapi ajándékul a tekintélyes londoni Gramophone szakfolyóirattól: a zenei szakkritikusokból álló zsűri szerint a Duna-parti muzsikusok a világ kilencedik legjobb zenekara. Az első között Európa olyan zenei nagyhatalmai, mint az amszterdamiak, a berliniek, a bécsiek, a londoniak, a bajorok s három amerikai, mögöttük pedig olyanok, mint a drezdai Staatskapelle, a bostoniak, az oroszok, két New York-i zenekar s a többiek. De itt azért álljunk meg egy pillanatra. Bármennyire megtisztelő is ez a rangsorolás, a kisördög azt kérdezteti, vajon mérhető-e úgy a zenei interpretációk színvonala, mind – mondjuk – a sportteljesítményeké? Azt gondolom, hogy egyértelmű a válasz, de ettől még léteznek szigorú szakmai kritériumok, amelyeknek az alapján a hozzáértők valóban különbségeket tudnak tenni a produkciók között. Fischer Iván együttesét nem csak a  londoni szaklap helyezte a legjobbak közé; a valódi világszínvonalról tanúskodik, hogy a fesztiválzenekar a világ legnívósabb hangversenytermeibe kap meghívást – mondjuk, a New York-i Carnegie Halltól a bécsi Musikvereinsaalig –, s a nagy lemeztársaságokkal kötött szerződések – közöttük a Philips Classics-szel több mint tíz éve aláírt exkluzív megállapodás – ugyancsak azt jelzik, hogy a budapesti együttes a legszakmaibb megítélés szerint is a legjobbak között van. S akkor még nem említettük a talán első számú ítészt, a közönséget. Annak idején, a bemutatkozó koncerten állva, vastapssal fogadták Fischerék produkcióját, s a mai pesti zenei életnek elmaradhatatlan tartozéka az a párját ritkító gyakorlat – nem tudom, létezik-e ilyesmi másutt –, hogy a zenekar ugyanazt a koncertet egymás után háromszor adja elő, most már gyakran mind a hármat a Művészetek Palotájában. Hosszan lehetne még sorolni, mi minden bizonyítja, hogy az együttes ott van a világ zenei élvonalában, egyszers-mind kedvence a komoly zenét kedvelő pesti közönségnek, de holmi „bizonyítékokra” voltaképpen már nincs is szükség. A második negyedszázadát a fesztiválzenekar úgy kezdheti meg, hogy a kakaókoncertektől a „hétköznapi” hangversenyeken át a Mahler-ünnepig szinte minden fellépésükre úgy mehet el a zenekedvelő, hogy a legmagasabb művészi színvonalat kapja, s netán valamilyen meglepetés is várja. Persze a legfontosabb az, ami jön bele a fülbe – szabadon Esterházy után –, s magam nehezen tudnám megmondani, mit őrzök inkább zenei emlékezetemben, Mahler megremegtető melankóliájú adagiettóját, Mozart- és Haydn-szimfóniákat, Brahms gyönyörű pátoszát, a bartóki zenék fájdalmát, egy Walkür-felvonást pódiumon, s a sor megint csak hosszan folytatható.
Ez mind belemászott a fülbe, s szerencsére még csak rangsorolni sem kell.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!