Pökhendi politizálás

Ebben tényleg minden benne van, ami e párt stílusát jellemzi: a tények tetszés szerinti tálalása (Orbán éppenséggel hármas holtversenyben, két másik, szintén 45 százalékot elért politikus közül lett „célfotós”, tehát nem „toronymagasan” első), Gyurcsány pedig nem utolsó, egy ilyen belpolitikai „csúcstalálkozót” összekapcsolni a csupán jelzésértékű (és mint kiderült, illékony) népszerűségi éllovassággal végiggondolatlan okoskodás, de leginkább a politikai ellenfél pökhendi lekezelése. Amitől a Fidesz a jelek szerint képtelen szabadulni.
Holott ez a – törzstáboron kívül sokakat, gyaníthatóan a többséget – taszító nagyképűség már eddig is sok bajt okozott e pártnak, alighanem döntő része volt abban is, hogy négyévi kormányzás után a viszonylag kedvező gazdasági helyzetben is elvesztették a választást. Pedig annyira nyeregben érezték magukat! Igazában véve, megnyilatkozásaik tanúsága szerint, máig sem értik azt a vereséget, ezért hagyták a szélsőjobbot választási csalást emlegetni (noha az ő kormányuk rendezte a szavazást és a körzetekben minden voksot többször is átszámoltak, képviselőjük jelenlétében), majd maguk is kezdték e nevetséges vádat „lebegtetni”. Ám a pökhendiség maradt, pedig ha valami, ez megint meglepetést okozhat nekik. Miként nem is egyszer a Fidesz történetében.
Hiszen vezették már párszor jókora előnnyel a pártok népszerűségi listáját, hogy utána felsüljenek a valóságos megmérettetésen. S ebben mindannyiszor talán perdöntő szerepe volt az arcukra is kiült elbizakodottságnak. Hogy már nem is csak ittak, de előre vedeltek a még el nem ejtett medve bőrére. De azért valahol lelkük mélyén talán ők is aggódhatnak kicsit, s ezért követelik minden adandó alkalommal és körmönfont érveléssel a ciklus lerövidítését, a választások előrehozatalát. Mintha mégsem lennének annyira biztosak abban a győzelemben. Most aztán már saját híveiknek kell magyarázkodniuk, a parlamenti erőviszonyokra hivatkozva, hogy miért nem tudnak diktálni a több mandátummal bíró kormányzatnak. De azért – amolyan pótcselekvésként – rendre próbálkoznak vele. Olykor a jogállami kordonokat is elbontva.
Nem volna azzal semmi baj, ha a Fideszes vezetésű megyei önkormányzatok a gázmizérián enyhítendő pár napos iskolaszünetet javasolnak, és ezt, amint demokráciákban szokás és ahogyan a törvény is előírja, egyeztetik az illetékes minisztériummal. Az ötlet mindenképpen az övék, s ez politikailag kamatozhatna nekik, amennyiben tényleg osztottak-szoroztak, valódi megtakarítást érve el, nemcsak annak látszatát. Csakhogy a jelek szerint nem igazán számoltak, a döntést pusztán PR-szempontok vezérelték, s ami a lényeg: a kormányzat megkerülésének óhaja. Hadd lássa a lakosság, hogy itt már a Fidesz az úr! Ezt különben azért is igyekeznek érzékeltetni, hogy a baloldali szavazótábor végleg elkámpicsorodjék, vegye eleve eldöntöttnek a jövő tavaszi választást, s legalább maradjon távol az urnáktól.
Hasonló megfontolás lehetett az év végi kérdésözön mögött is, amelyet a minisztériumokra zúdítottak. Nem akarjátok idő előtt átadni nekünk a kormányzást, hát akkor mi majd móresre tanítunk titeket, vagy ahogyan az ekkor is gúnyos mosolyú szóvivő közölte: ha kormány vagytok, dolgozzatok! Dolgoztak is ezrével a közalkalmazottak, akiknek elrontották az ünnepeit, mert idáig nyilván ismét nem számoltak a vitathatatlanul pökhendi faggatózók, hiszen hogyan másként lehetne minősíteni némelyik komolytalan kérdést?! Ez a vélt kormánycsicskáztató fogás persze – amint meg lehetett volna jósolni – alighanem szintén politikai bumeránggá vált, legalábbis a bulvársajtó tálalását, a képtelen kérdéseken való háborgását látva. Miként valószínűleg az a zseniális húzás is, hogy nem lebeszélték a  karácsonyt kis híján tönkretevő sztrájkról a rájuk hallgatni látszó szakszervezeti vezért, hanem nyíltan biztatták rá.
A felmérésekből persze egyelőre még nem olvasható ki a negatív visszajelzés, ám azok egyébként is csalókák, hiszen jóval kevesebben alakítanak ki véleményt a pártokról, mint amennyien legutóbb elmentek szavazni. Nincs sok jele a jobboldali tábor növekedésének, a tetemes előnyt a Fidesznek a baloldalt választók egy részének „eltűnése” biztosítja. Hogyne, ha őket nem sikerül a szocialistáknak visszahívni, s ezúttal is olyan alacsony lenne jövő tavasszal a részvétel, mint Orbán 1998-as hatalomra kerülésekor (vagy éppen a 2004-es európai választáson), akkor – pökhendiség ide meg oda – a mostani elbizakodottság sem okozhat gondot. De helyükben mégsem volnék annyira biztos, emlékezve arra – a kitartó „őszödözéssel” sem feledtethető – tényre, hogy 2006-ban (magas részvétel mellett) a Fidesz és a szélsőjobb együtt elért alig 44 százalékával szemben a balliberális (akkor) koalíciós pártok 50-et értek el, s akik az MDF öt százalékát adták, azok sem akarhatták Orbán visszatérését.
S vajon a valóságos többség akarja-e, akarhatja-e e „nagy visszatérést” jövő tavasszal? Arra az ATV-ben feltett kérdésre, jó lenne-e kormány-ellenzék összefogás a világválság idején, feltűnő többség mond egyértelmű igent. Nem hinném, hogy őket ettől olyan nyegle – bár a radikális jobboldaliaknak nyilván tetsző – szövegekkel el lehet tántorítani, mint a vezéri kiszólás: „hazug emberrel és sánta kutyával az vitatkozik, akinek elment a józan esze.” Maradjunk annyiban, hogy akinek viszont még megvan, az csak nevetni tud a (stílszerűen) összekutyult mondás ilyetén alkalmazásán. De a benne rejlő fölényeskedésen talán mégsem. Némi tapasztalattal mondhatom, hogy ilyen elutasítást demokratikus politikustól nem hallani, hiszen e stílus nem divat Európa polgári pártjainál, annál inkább a világ rossz rezsimjeiben. Aminthogy (a tegnapi) Pekingben és nálunk az ötvenes években beszéltek úgy, mint az alvezér, aki „Gyurcsány és bandája” távozását sürgetné. Különben e vezéri-alvezéri elszámoltatást (vagy leszámolást?) kilátásba helyező fenyegetőzés nyilván szintén jól hangzik radikális füleknek, ám aligha azoknak, akik ha gyakran morognak is a jogállam tehetetlenkedése miatt, de mégsem kívánnák vissza azokat az időket és rezsimeket, amikor és amelyekben politikusok hozták meg az ítéleteket.
S nyilván azt a kort sem, amelyben alispáni, szolgabírói gorombasággal beszéltek a nyíltan alsóbbrendűeknek tekintett emberekkel. Márpedig e pökhendi stílus a jobboldal politikusait és publicistáit (tisztelet a fogyatkozó kivételnek) annyira magával ragadta immár, hogy hovatovább képtelenek európai reagálásokra. Miközben képesek hihetetlen badarságokat összefecsegni, mint az a másik alvezér, aki közhírré tette ama komoly véleményét, hogy „talán nincs is a Földön olyan ország, amelyik ne előttünk járna” (beleértve nyilván mindazokat, amelyek teszem azt mögöttünk törekednek bejutni az unióba, az atlanti intézményrendszerbe). Mert valahol ezt is az oktalan fölényeskedés magyarázhatja: nemcsak ellenfeleimet nézem le, hanem közönségemet is, ezeknek ilyen abszurditások is jók lesznek. Nem csoda, ha internetes fórumok jobboldali beszólóinak kedvenc fordulata agymosott, alacsony intelligenciájú baloldaliakat emlegetni: a más véleményen lévők lebecsülése – és így az ellenvélemény mérlegelésének elutasítása – mintha járványként terjedne e táborban.
Történetesen a múlt rossz rendszereinek és politikai erőinek volt szokása a szándékos sértegetés és az ellenérvek „leegyszerűsítése”. Hiszen éppen ez tette lehetővé az ellenfél lenézését, véleményének figyelmen kívül hagyását. Azokon és azon, ugye, „átláttak”. A megalapozatlan fölényérzetet az önhittség biztosította. Ámde éppen ez teszi hovatovább lehetetlenné az értelmes demokratikus vitát is és azt, ami a demokráciák sikerének titka: a kompromisszumot. Ami pedig olyannyira ránk férne e nehéz időkben. Miként azt másutt és mások láthatóan tudják, bár eszembe sem jutna olyan szamárságot állítani, hogy a Föld minden országában inkább, mint nálunk. 

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!