Vigyenek egy másik univerzumba!
Fedezékemben időnként felriadtam arra, hogy a műsorvezetőnőt mindenféle díjakkal bombázzák (a Nők a Médiában Egyesület 2007 legjobb női közszereplőjének választotta, tavaly pedig Junior Prima díjat kapott), számos rajongói oldala van és olyan kritikusok is dicsérik, akik több embert aláztak már le, mint Torquemada. Minden izmomat megfeszítve nekiültem tehát újra a Zárórának.
A rendező-dokumentumfilmes Gyarmathy Líviával viszonylag szépen elbeszélgetett a pályájáról, leszámítva a tengernyi de-vel kezdett mondatot, szóvalt, mondjukot, igazábólt és hátot. Pár suta kérdése inkább az életbölcsesség vagy az érzelmi intelligencia hiányából adódott. Például megkérdezte Gyarmathyt, hogy miután elveszítette férjét, ilyenkor „meg kell fogalmazni, hogy nem lehet föladni, nem lehet leülni?”. Talán még sosem volt ilyen helyzetben, ezért kérdez efféle csacsiságot. Persze nem is lehet minden este egy hátrányos helyzetű tévécsatornán, egy asztal mellett ülő két embernek világot megváltani egy tévére alkalmazott rádióműsorban.
Másnap Zsótér Sándor színész-rendező jött vendégségbe. Itt már jól emlékeztem arra, miért kellemetlenebb számomra ez a műsor, mint egy végbéltükrözés gondolata. „Deee, persze nem illik ilyen direkten rákérdezni, de azért mégiscsak érdekel engem, hogy ezekből a rendezésekből, amelyek az utóbbi időben a te kezed munkáját dicsérik, ezekből nagyon-nagyon úgy látni, hogy neked valami nagyon nem tetszik abban a világban, amiben most vagyunk, vagy abban a társadalomban, vagy abban az erkölcsben, hogy ilyen nagy szavakat használjak. Hát már csak azért sem, mert mondjuk abban a Brecht- darabban, ami az egyik felét adja ennek a két egyfelvonásosnak, abban olyan nagyon direkten közlöd is, vagy közli a színész, vagy szóval együtt közlitek a nézőkkel, hogy tessék már egy kicsit elgondolkodni, hogy milyen az a világ, amiben élünk. Szóval nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy te hogy mozogsz ebben a világban, te hogy érzed magad benne, és jól érzem-e azt, hogy ami a te rendezésedben megjelenik, az nagyon is arról szól, hogy neked nagyon nem tetszik” – „kérdezte” rögtön Veiszer Alinda, mire Zsótér kiszenvedett, patakokban elindult róla a víz és konkrétabb kérdésért könyörgött. Brechtről kezdett beszélni, és a legutóbbi rendezéséről. Egyszerűbb volt, mint a kérdésre válaszolni.
„Neked abban igazad van, hogy ott van a színpadon, amit gondolsz, de mégis annyira direkten is ott van és annyira egy-egy és tényleg csak egy-egy aktuálpolitikai kiszólás is jelen van egy darabban, ami, hát szóval…” – makogott a műsorvezető. „Teljesen idegen tőlem mindenfajta aktuálpolitizálás” – cáfolta meg Zsótér. „Te mondjuk, honnan tudod, vagy mi az a hang, ami megszólal belül, vagy mi az a kritériumrendszer, aminél azt érzed, hogy szerintem érdemes belevágni abba, hogy mondjuk Sarah Kane-t, akit elhanyagolnak a magyar színpadok, sőt, lehet, hogy tévedek, akkor majd kijavítasz, hogy ha jól tudom, te először is állítottad színpadra Sarah Kane-t Magyarországon, tehát hogy akit így elhanyagolnak a színpadok, te mégiscsak valahonnan tudod, hogy az egyszer csak működni fog. Te ezt honnan tudod?” – „Az az érdekes, hogy ezek mind nem működtek, én mindegyikkel megbuktam” – magyarázta a rendező udvariasan. Talán egyszerűen elintézhette volna a kérdéshömpölyeget azzal, hogy ő született tehetség, saját, sikerre kárhoztatott (vagy nem) „kritériumrendszerrel”, vagy hogy Orson Welles beszél hozzá álmában, és megmondja neki, melyik darabokat vigye színre.
De Veiszer Alinda, akár egy pitbull, ragaszkodott a kérdéséhez – talán mégis inkább politikusokkal kellene interjút készítenie. „Jó, jó, de én most igazából arra volnék kíváncsi, hogy a te előtte lévő életed, ami még a rendezések előtt volt, mondjuk hogy ha vissza kellene bontanod, miért mosolyogsz, még nem is mondtam semmit, tehát hogy ha vissza kellene bontanod, hogy mondjuk milyen elemek azok, amelyek aztán beleépültek már a kezdet kezdetén is a rendezésedbe, akkor mondjuk mit tudnál mondani, hogy ezek a tapasztalatok vagy élmények, ezek honnan vannak? Nyilván egy életből, csak az életnek mely részeiből?” – „Hát a legsötétebb bugyraiból.” – „Ezt most viccből mondod?” – „Nem, de nem hiszem, hogy közügy az én életem” – tért ki Zsótér. Majd kifejtette, a színházban az alkotói folyamatot élvezi, hogy valami létrejön, amit elképzelt. „Ez a távolságtartó magyarázat erre.” – „Akkor konkrétabban kell kérdezni, mire kíváncsi?” – „Hát nyilván van ennek egy ilyen felszíne is, amit most te elmondtál.” – „Szerintem az nem felszín, hogy nem ezt tanulod 19 vagy 20 éves korodban, hanem a peremén vagy egy szakmának…” – „Miért ezt választottad, ha egyszer azt érezted, hogy ez ilyen peremterület?” – „Mert ez indult a főiskolán, amikor érettségiztem.” Ezt a beszélgetést még az angol posztmodern dráma félistene, Tom Stoppard sem írhatta volna meg különben. Nem a riporter érdeme, hogy Zsótér végül mégis bizalmas gondolatokat osztott meg a nézőkkel, ha elmondhatta a magáét két zavaró kérdés között.
A másnapi Zárórába Konok Tamás festőművészt hívták vendégül, akit Zsótérhoz hasonlóan keresztre feszített Veiszer Alinda. Ha Petőfi Sándor ült volna a stúdióban, tőle is azt kérdezgette volna, pontosan mit érzett akkor, mikor a Befordúltam a konyhára” című verset költötte, és vajon volt-e konkrétum a háttérben, vagy csak úgy általánosságban érezte-e azt, hogy éppen ebben a versben fog visszatükröződni a későbbiekben a személye kapcsán előszeretettel emlegetett ars poeticája, miszerint haragban állt az Osztrák–Magyar Monarchia elnyomó rendszerével?
A külhonba szakadt, majd hazatelepült festőművészt azzal kínozta, hol érzi inkább otthon magát, és inkább művészileg, vagy emberileg, meg mindkettő, vagy egyik sem. „Tehát mondjuk érzelmileg ez marad inkább a haza, vagy Franciaország is, hogy van ez önben.” Nem csak azért volt eret szaggatóan nehéz kérdésként értelmezni mondatait, mert nem vitte se le, se fel a hangsúlyt. Újra nekifutott: „akkor az egyértelműen kimondható, hogy a dobogó legfelsőbb fokán holtversenyben Franciaország és Magyarország?” „Jó, jó, jó, de ez nem tekinthető érzelmi kötődésnek” – puffogta le az idős művészt, aki mikor megint nem tudott dönteni, még Svájcot is belekeverte a sztoriba. Megint közbevágott: „Na jó, de ugye, öhö… […] hogy mi az a hasonló érzelmi kötődés?” – ez már az interjú ötödik perce volt, és nem tudtunk túllendülni ezen a kérdésen.
„Önről előszeretettel mondják azt, hogy valahogy mindig ott volt, ahol történt valami a képzőművészetben. Igazából ebben van is valami, az az ötvenes évek, amit itt töltött Magyarországon, az önnek egy kulturálisan nagyon pezsgő közeg volt. Hogy mást ne említsek, önnek Bernáth Aurél volt az egyik tanára […] amikor visszajött utána jóval később Magyarországra hosszú távollét után, akkor messze nem tapasztalhatott ehhez hasonló, nem tudom, intellektuális közeget sem.” Ez a stílus nekem túlontúl bizalmaskodó, tiszteletlen, de lehet, hogy csak félreértelmezem ifjonti lelkesedését. Az sem szimpatikus, ha a riporter tegeződik a vendégekkel, legyenek bár idősek vagy fiatalok. Bár látszólag felkészül, nem tenném a fejemet rá, hogy több ez az életrajzok elolvasásánál. Már csak nyelvi kuszasága, közhelyessége, slampossága miatt sem. A kommunista diktatúra alatt a képzőművészetre nagy súly nehezedett – fejtette ki Konok. „De ebben az az érdekes, hogy ugyanez a súly, vagy ugyanez az irány önt is megtalálta egyébként, vagy megkísértette, hogy úgy mondjam, csak nyilván nem egy diktatúra súlya” – próbálta magát kifejezni a műsorvezető. „De ha jól tudom, elmentek önhöz és azt mondta egy amerikai kereskedő, hogy fessen nekem, megveszem, de csak ha cirkuszi témát fest. […] De akkor ez a megkeresés még az előtt a szakasz előtt volt, hogy elkezdte volna megtalálni önmagát? […] Ez a figura én vagyok, vagy egyáltalán figura vagyok? […] Szóval tudta, hogy mit jelent festeni technikailag, de akkor még nem tudta, hogy mi (sic!) az a Konok Tamás. Hogy milyen kérdéseket tett föl önmagának. Vagy hogyan zajlik az az út. […] Ez a pillanat mikor jött el önnél, amikor azt mondta, hogy érzem, tudom, már nem akarok cirkuszokat festeni pénzért, mert már tudom, mi (sic!) vagyok. […] A formái nem kötik meg önt nagyon? Nem jobban megkötő az ön festészete, mint mondjuk valami nyitottabb… a síkok, a körök, a vonalak azok nem szabályoznak be nagyon?” Azért szimpatikus gesztus, hogy megpróbálta meggyőzni Konok Tamást arról, mennyivel közérthetőbb és fogyaszthatóbb lenne, még magával is jót tenne, ha nem geometrikus képeket festene, hanem mondjuk bukolikus csendéleteket az Alföld mezőin legelésző békés szarvasmarhákkal.
Veiszer jobban járt volna, ha megismétli Váradi Júlia kérdéseit egy 2007-es Élet és Irodalom- interjúból, mert az biztos, hogy legalább olvasta. „Ha már arról beszélünk, hogy az apollóni világnézet és a dionüszoszi világnézet, az apollóni az” – „Apollonisztikus!” – javította ki a vendég. „Szóval az apollóni az sokkal rendszerezőbb, építőbb, szerkesztőbb, talán nyugodtabb és kicsit átgondoltabb világkép, mint a dionüszoszi, ami egy kicsit ilyen tödödödödödö, szóval ilyen felfokozott érzelmi állapotot feltételez” – itt már az ufóknak könyörögtem, hogy vigyenek egy másik univerzumba. Hiába, a kortárs művészet már olyan magas nekem, hogy még a nyelvi dadaizmus sem segít megérteni.Bálint Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!