Lent, a szórakoztatóiparban

Például, hogy az elmúlt tanévben sem viselkedtünk túl jól, sőt voltak még nálunk is rosszabb magaviseletű tanulók, és hogy ez az egész nekik köszönhető, pedig a tisztesség hosszú távon biztosan megéri. Szerintem már rövid távon sem feltétlen hátrány, hogyha legalább az igyekezet megvan, de hát én csak odalent dolgozom.
Aztán a keserű jelen egy pillanat alatt elfújta a maradék bensőségességet, a világban és itthon egyszerre: a világgazdaság összeomlása, Gáza háborúja, aztán a tömeges elbocsátások, hogy emberek tucatjait engedjük megfagyni mi is, egy új vasutassztrájk fenyegetése – és persze megint az orosz–ukrán vegyes páros gátlástalan gáztársasjátéka. Ebben már régóta nem az foglalkoztat minket, magyarokat sem, hogyan lehet ilyen dühödt, gátlástalan arroganciával szórakozni több százmilliónyi emberrel. Azt is szinte már megszoktuk, hogy szomszédaink és üzleti partnereink között miféle nívójú szereplők vannak. Olyanok, akiket láthatóan fikarcnyit sem érdekel, hogy mit gondolnak róluk, és a szerződések betartása helyett nem szégyellnek a legátlátszóbb hazug ígéretekkel és infantilis magyarázatokkal kiülni a világnyilvánosság elé.
Ami fáj, mert elkeserít, az a bizonytalanság. Hogy már a lakásunk melege sem biztos, és hogyha mégis az, nemcsak laknunk, dolgoznunk is kéne. Persze nem fenyeget semmilyen végveszély, de annak a sokkja, hogy a civilizáltnak mondott világban, a huszonegyedik században mindez megtörténhet, nemcsak komor jövőt jósol, de tán gondolkodásra is késztet.
És továbbra sem tudunk nevetni, pedig nemcsak Hal a tortán, meg Vacsoracsata van a mi kedvünkért, hanem még a bulvár- és a pártszolgálatos média is csak nekünk szolgál. Még be is telefonálhatunk, meg be is írhatunk (írunk is meg telefonálunk is, hiszen pénzünk, időnk van rá, szabadok is vagyunk), ám amit saját magunk művelünk, még azon se igen tudunk nevetni, tekintve, hogy az ilyesmi is persze véresen komoly. De még a mai politikán sem nevetünk, bár a himnuszbeli jókedv akkor is szükséges, hogyha bőség nincsen.
Pedig a politikát szolgáló média, és a saját médiának termelő pártpolitika is naponta gondoskodik rólunk, ezért mindazt, amit az ünnepek alatt szinte már elfelejtettünk, újra összerázza, fölhabosítja, enyhébben vagy durván meg is ízesíti, aztán vakulj magyar! Lásd magyar emberek, korábban polgárok, régebben tábor és zászló, most épp Új Szövetség, hiszen a többi nem számít, mert a többi vagy nem érti, hogy mi a jó neki (ez a jobbik eset), vagy direkte bolsevista, illetve a judeo-bolsevisták oly sunyi szekértolója (ez a valószínű). Megmondta ezt a szép szavú Kövér László megint, megannyi más képzelet-dús és légnemű tarkasággal együtt, eddigi legszínesebb esztrádteljesítményét nyújtva.
És most éppen ezek – a nem Fidesz „egységfront” – ellen kell megint küzdeni, ami ugyan jól fizető, ámde izzadságos munka. Akkor is, ha eme keserves leisztungot korábban, ifjabb korunkban már megszoktuk az akkor még előd utódpárt kebelén, ritkán üldözöttként, ritkán megalázó literátus munkahelyeken. Igaz, éppen három esztendővel mégis okosabbak voltunk a későbbi külügyminiszternél, mert az anyapártot már 1986-ban elhagytuk, hogy aztán szegény MDF jelvényét tűzzük fel az óta is oly elvszerű sajtóhajtókánkra. Ez már persze rég nem fontos, de hát a Ki kicsoda friss, 2009-es kötete talán mégsem pontatlan, aztán meg kilépni valahonnan csakis úgy lehet, hogyha az illető korábban oda belépett. Ez az, ami ma már valóban nem fontos, de talán mégse ártana szerényebbnek lenni, minthogy a múlt ismerete – és annak tudata, hogy talán mások is emlékeznek még rá – nemcsak irodalomtörténészi erény, hanem polgári is, ami szolid visszafogottságra inthetne. Mindezeket jelen írás szerzője, aki ma is odalent dolgozik, tényleg nyugodtan mondhatja, tekintve, hogy nem tartózkodott az állampárt kebelén, mi több, úgy emlékszem, engem anno még a munkahelyemről is kirúgtak.
Muszáj azonban küzdeni a rontó baloldal, most épp Boross Péter ellen. Alexa Károly, az ítész gyorsan le is írja róla – ha már egyszer megint eljött az ellenállás ideje –, hogy az álságos, tisztázatlan múltú „giccsember”
(alias Hóbagoly) végre távozott. „nem tudni, hova, és egyelőre azt sem, hogy – most – ki küldte, hogy léte és beszédmódja kit zavart pártjában és kinek kellett a helye, azt azonban tizennyolc-tizenkilenc év után sem tudjuk, hogy – akkor – honnan jött, kinek volt rá szüksége és mit végzett, amikor a végrehajtó hatalom élére került.” Hiszen „nehéz artikulálni a véleményt, amit minden – remélem legalábbis – jóérzésű demokrata magáénak mondhat. Szebben szólva és mindenesetre: viselkedésé-ben a látszat és a valóság minden pillanatban ellentmondott egymásnak. Sarkosabban: egy hazug szerep ágált mindenhol, ahol előbukkant és szót kapott. És mindig mindenütt ott volt, és állandóan beszélt […] ezekben az években oly sok disznósághoz asszisztált, hogy B. P. már az iróniára is méltatlanná vált […] nem volt ott, amikor a pártot [az MDF-et – a szerk.] létrehozták (létrehoztuk…, elnézést), ő csak előkerült valahonnan, úgy látszik, kényes ízlését nem zavarja a dögevők társasága.”
Amikor egy éve talán az első könyv megjelent Borossról, a bemutatás előtt (vendéglátó-ipari múltjára utalva) hangulatos, elmúlt időket idéző slágerek is fölhangzottak egy művésznő meglepetés-előadásában, „ha a tisztelt megjelentek esetleg mégsem ismernék őket”. Mivel én voltam a köszöntő- (nem a megmondó-) ember, azzal kezdtem, hogy noha lassan már én is húsz éve a szórakoztatóiparban dolgozom (derültség), akadt, amelyiket bakelitlemezről sem ismertem.
Az alantas politikai szórakoztatóipar tevékenysége persze bár tényleg vérre megy, mégis lehetne nevetni rajta. Azon már kevésbé, merthogy nem humoros, amiért Boross oda is hagyta. „A parlamenti piactértől való borzongás váltotta ki lemondásomat… Órákat végigülni, felelőtlen, művi, elfogult, félművelt fickók előadványait hallgatni! Ma »nyájképződés« folyik.” Ebből lett elege, húsz év múltán ezért ment másodszor, immár végleg nyugdíjba. Azt már rég megunta, hogy ez a parlament már ’90-től kezdve az ifjú, ám az óta sem sokat fejlődött versenyzők ordítozós, izzadságszagú edzőterme. Azt is megunta, hogy némelyik politikai párt olyanformán működik, mint egy ravasz média-nagyüzem: tíz százalék befektetés, kilencven százalék extraprofit (nem ám 70:30!), de azt már egy kissé nehezebben tűrte, hogy az innen-onnan előkeveredett egyenújdondászok falkája éppen őt bolsevistázza.
Megértem, hogy elmegy, de azért önző mód sajnálom, hogy az általa eddig nehezen viselt hétfőkön nem tudok már beszélgetni vele. Nem minthogyha vele együtt nem utálnám a demagóg, populista és alpári alkalmatlanságot a lapos, vergődő tehetetlenséggel együtt, de még nem múltam el nyolcvan. Majd egyszer persze szeretnék, de addig azért volna még itt némi elvégezni való. Magyarországon ma meg kell hozzá halni, legalábbis le kell köszönni, hogy a teljesítményt bárki értékelje. Nagyobb baj, hogy a fanyar vagy a fanyalgó elismerést nem követi semmi, mert elbúcsúztatni tudunk, de tanulni valamiből ritkán. Mégis lehet, hogy talán sokára, de a magyar parlament is egyszer végre parlamentté válik. Valami olyanná, ami képes odalentről fölfelé is nézni, amelyiknek tekintélye, és talán még stílusa is lesz majd.

Csapody Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!