Dustin Hoffman már nem próbál elfutni az élet elől

Az idősödő Harvey magányos,
családja elhagyta, és rég lemondott élete álmáról, hogy
jazz-zongorista legyen. Semmi nem jött össze neki egy álláson
kívül, melyben blőd tévés reklámszövegeket ír. Ám ekkor
egyetlen lánya meghívja londoni esküvőjére, és Harvey mindent
kockára tesz, hogy megragadja az utolsó esélyt kapcsolatuk
helyrehozására. De megint csak veszít, oda az állása és lánya
is mást kér fel, hogy az oltárhoz kísérje. A sorscsapások közben
megismerkedik egy másik magányos, összetört szívvel,
a negyvenes, egyedülálló Kate-tel, és lassacskán együtt
rájönnek, sosincs késő egy utolsó esélyt adni a szerelemnek.
Hoffman a Los Angeles Times
amerikai napilapnak adott interjút.

l Milyen hivatás vonzotta azelőtt, hogy színész lett? Úgy hallottam, gyermekkorában más is érdekelte, miért ezen a pályán kötött ki?
− Ötéves koromban elém toltak egy zongorát az én tipikus alsó-középosztálybeli zsidó szüleim, és azt mondták: „mától zongorázni tanulsz, hogy egyszer majd a Carnegie Hallban léphess fel!” [nevet] Ők ehhez a generációhoz tartoztak. Én pedig egy voltam a számtalan zsidó gyerek közül, akik végül sosem jutottak el a Carnegie Hallig. Ettől függetlenül klasszikus zenét tanultam a Los Angeles-i konzervatóriumban. Középiskolás voltam, mikor a bátyámat Koreába küldték harcolni. Rengeteg hanglemezt hozott haza Japánból a Dave Brubeck Quartettől, az 50-es évekből. Amikor azokat meghallgattam, rögtön tudtam, hogy jazz-zongorista akarok lenni! Épp úgy, mint ebben a filmben. Egész addig szinte minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Ha szerencsés voltam, sikerült összehoznom egy hármast az iskolában, de általában én voltam a család fekete báránya. A színjátszás is azért jött, mert szükségem volt három kreditre a főiskolán, hogy tovább tudjak lépni az egyetemre. Ennek köszönhető, hogy erre a pályára kerültem. Két nyomós okom is volt, hogy a színészetet válasszam: egyrészt nem akartam visszamenni a suliba, hiszen tudtam, hogy ismét meg fogok bukni valamiből. Másrészt pedig, ami sokkal fontosabb, bár nem tudtam, hogy tehetséges vagyok-e, vagy sem, de életemben először megéreztem az időtlenséget. Mikor gyakoroltam a zongorán, mindig ott ketyegett az óra, hiszen napi egy órát kellett gyakorolnom. Itt azonban a próbák alatt megállt az idő, és ez egészen elképesztő érzés volt. Végre csináltam valamit, amiből talán meg is lehetne élni. A nyolcórás próbák úgy repültek el, hogy észre sem vettem! Gene Hackman, Robert Duvall és én, mindannyian ilyen prózai okokból lettünk színészek. Nem hiszem, hogy azt gondoltuk volna, milyen nagyszerű színészek vagyunk. Egyszerűen csak ez segített elütni az időt!
l Mikor ön és Barbra Streisand berobbantak a film világába, újraalkották a filmsztárokról addig kialakult képet. Mikor kezdő színész volt, volt egyáltalán olyasvalaki, akire rámutathatott volna, hogy „ilyen szeretnék lenni!”?
− Valójában mind James Deanre akartunk hasonlítani! Azelőtt pedig, gyerekkoromban, volt egy igazán jóképű zsidó filmsztár, John Garfield. Korán meghalt. Szívinfarktust kapott, miután kommunistának bélyegezték és ezért meghurcolták. Szerintem Mike Nichols, a Diploma előtt rendezője volt az, aki az amerikai filmgyártás addigi arculatát valójában megváltoztatta, és ezért sok kritikát is kapott. Miután Los Angelesben befejeztem a Diploma előtt forgatását, visszamentem New Yorkba, és munkanélküli-segélyért folyamodtam, miközben a filmet vágták. Nem is tudtam róla, hogy Los Angelesben már néhányszor le is vetítették. Sokan mondták Nicholsnak, micsoda kár, hogy elszúrta a szereposztást, hiszen egész jó filmet tudott volna összehozni. Igazuk volt, tényleg rosszul osztotta ki a szerepeket. Az eredeti Benjamin Braddock egy igazi atléta, és úgy száznyolcvan centi magas a könyvben. Kiköpött Redford! Egyébként őt is behívták meghallgatásra, pár nappal előttem járt próbafelvételen. Mindenki úgy gondolta, Nichols művészi öngyilkosságot követ el, amiért nekem adta a szerepet. Persze ez így is volt. Volt régen egy újság, a Backstage (Színfalak mögött), amelyet a színészek a szerepajánlatok miatt forgattak. A hirdetések rovatok szerint jelentek meg benne, úgymint férfi főszerep, női főszerep, fiatal férfi, fiatal nő, naiva, gyerekszereplők. Ezek alatt pedig: férfi karakterszereplő, női karakterszereplő, gyermek karakterszereplő, naiva karakterszereplő. „Karakter” volt a nem árja fedőneve. Vagyis zsidó, indián, olasz, kisebbségi. Ezek a szereplők nem úgy néztek ki, mint a tipikus főhősök. Mi sem úgy néztünk ki, mert külsőleg nem feleltünk meg az elvárt képnek. Ha mi szerepet kaptunk, akkor legtöbbször gonoszokat alakítottunk, vagy legfeljebb a fehér, angolszász protestáns főszereplő alatt játszhattunk.
l A következő alakítása egy mellékszerep volt, az Éjféli cowboyban. Az elmúlt tizenöt évben is számos mellékszerepben tűnt föl. Miért ezeket vállalja, ha játszhatna főszerepeket is?
− Azt hiszem, ennek több oka is van, elsősorban az, amiről korábban beszélgettünk. Hirtelen vezető színész lettem volna a Diploma előtt sikere miatt? Volt bennem némi sértettség, gondolom, és sorban elutasítottam a nekem küldött főszerepajánlatokat. De ezt nem tudatosan tettem. Aztán jött az Éjféli cowboy. Előtte csak ilyen szerepeket volt lehetőségem eljátszani. Lehet, hogy vissza akartam térni egy időre ahhoz a szereptípushoz, amelybe korábban Amerika kényszerített. Kicsit ki akartam egyenlíteni a számlát. Úgy gondolom, a filmek két célt szolgálnak: vagy besétálsz a moziba és két órára azonosulsz a főhőssel, és Robert Redfordnak, vagy manapság inkább Brad Pittnek képzeled magad, legyőzöd a rosszakat és a tiéd a lány is a végén. Női szemszögből ugyanez az eset Angelina Jolie-val, vagy azzal a színésznővel, akivel a szüleim idejében vagy az én időmben azonosulni lehetett. A lényeg, hogy amit a vásznon láttunk, az idealizált ember képe volt. Marlon Brando volt az, aki először ferde tükröt tartott elénk. Nagyon vonzó férfi volt, de bizonyos értelemben elhomályosította a külsőt és rákényszerítette a közönséget, hogy a vonzó arc mögött meglássa a szenvedő embert. A véleményem szerint Brando indította el azt a trendet, hogy a moziba beülve nem az ember idealizált változatát látjuk, hanem magát az embert. Amikor az utcán sétálok, és az embereket nézem, én saját magamat látom. Nem filmsztárokat látok. Mi, akik nem ezekkel a tulajdonságokkal nőttünk fel, valamiért még sem vagyunk kevésbé érdekesek.
l Korábban azt nyilatkozta, az Aranyoskám óriási hatással volt önre. Netán azért, mert úgy véli, az emberek többségének nehézséget okoz mások külsője mögé látni, és megismerni a másik igazi énjét?
− Az Aranyoskámmal kapcsolatban volt egy felismerésem. Miután Dorothy karakterét kidolgoztam, amennyire tudtam, volt bennem annyi színészi hiúság, hogy a feleségemnek azt mondtam, „Dorothy szerintem egy érdekes nő”. Aztán rájöttem, hogy ha egy partin látom először, biztosan nem álltam volna szóba vele, mert fizikailag nem teljesítette a belém sulykolt követelményeket. Csak azokkal a lányokkal akarsz ismerkedni, akik épp olyanok, mint a lányok a címlapokon. Ha ők nem állnak szóba veled, és 99 százalékunkkal nem állnának szóba, akkor az olyan lányok után megyünk, akik olyanok próbálnak lenni, mint a címlaplányok (nevet). Bizony eltart egy ideig, amíg sikerül megszabadulni a belénk ivódott kulturális szokásoktól. Aztán hirtelen megvilágosodik az ember. Emma Thompson tökéletes példa erre. Emma kivételesen gyönyörű nő, de nem a hagyományos értelemben, és soha nem is próbált másvalaki lenni. Felvállalja a korát, mert miért ne tenné, és egyszerűen önmagát adja. Úgy gondolom, ő igazi nő. Hogyan érezhetik magukat azok a nők, akik megnézik a filmet, és a helyébe képzelik magukat? Ezúttal nem egy Barbie babát néznek. Említette Barbra Streisandot. Mindig is azt gondoltam róla, hogy gyönyörű, de nem hiszem, hogy Barbra Streisand sikeres lett volna akkoriban, ha csak színésznő és nem énekesnő.
l Két Oscar-díj tulajdonosa, és azon kevesek közé tartozik, akik szerepeltek három, a legjobb film Oscar-díját elnyerő filmben is. Ahogy Brando színészek egy új generációját inspirálta, közöttük önt is, ön is inspirációt nyújtott színészek egy, vagy már több generációjának. Mi hajtja, hogy reggel felkeljen és keményen dolgozzon tovább?
− Egyszerűen imádok dolgozni. Sok más színész mondaná ugyanazt, amit én most, hogy megpróbáljuk jól csinálni a dolgunkat. Úgy gondolom, hogy soha nem szabad másképp gondolni magunkra, mint tanulókra. Minél több tapasztalatod van, annál inkább átlátod, hogy milyen keskeny vonal választja is el a csont nélküli találatot és azt, amikor a gyűrűről visszapattan a labda. Van valami csodás a kreatív munkában. Bármilyen munkáról is legyen szó, lehet akár gazdálkodás, gyógyítás vagy gyermeknevelés, mindent lehet kreatív szemszögből nézni. Nem tudnék olyan munkát mondani, amelybe nem lehetne bevinni a saját szellemiségedet, látásmódodat. A másik része a dolognak az, hogy évtizedről évtizedre mások vagyunk. Változunk, az élet megváltoztat minket, és nem fogy ki az anyagból. Részben ezért olyan nehéz dolog a házasság. A párok fiatalon összeházasodnak és évekkel később gyökeresen más emberekké válnak. Talán nem is vonzódnak már egymáshoz, vagy nem is szeretik már annyira a másikat, mint azt az embert, akit régen megismertek. Folyamatosan változunk. Én szerettem volna ezt megörökíteni a munkámon keresztül. A mostani szerepet nem játszhattam volna el a húszas, harmincas, negyvenes vagy ötvenes éveimben. Át kellett éreznem, hogy az életet időre játsszák, és egyetlen percnyi hosszabbítást sem kaphatunk. Minél közelebb kerülünk a halandóságnak nevezett véges vonalhoz, annál érdekesebbek lehetünk, mert nem próbálunk elfutni az élet elől.
Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!