Náluk a nővér köszön a betegnek

Anni szomszéd. Érettségizett röntgenasszisztensként dolgozott 39 éven át – egy munkahelyváltással, egy gyessel – nyugdíjkorhatára eléréséig egy klinikán. A legvégén 110 ezer forintnyi bruttó fizetése volt, havonta így többnyire 76 ezer forintot kapott kézhez. Az ügyelet, a délutáni műszak egy kicsit megdobta a nettót, így a nyugdíja két év után százezer forint – szerinte valahol „vicces”, hogy több a jövedelme, mint amikor napi nyolc-tíz órát álldogált a sugárban… S több mint édesanyjáé, aki ma hatvan-valahányezer forintot kap, s 46 esztendőt dolgozott le az egészségügyben… Anni úgy látja – s ebben aligha van egyedül –, a tegnapi-mai (s nagyon úgy tűnik: még a holnapi is) rendkívül erősen tekintélyelvi alapon hierarchizált egészségügyben az orvostársadalomnál kellene kezdeni a „rendcsinálást”, lehetőleg belülről elindulva – ám senkinek sem érdeke ez. A szakdolgozó megbecsülése sohasem volt meg igazából sem anyagilag, sem erkölcsileg, pedig a jó gyógyítási, gyógyulási eredménynek – benne az orvos sikere – tőlük is függ. A kritikát amúgy orvosfeleségként ejti meg – igaz, férje kutató…
A napokban kiosztották a betegek – immár negyedszer – az Év Kórháza-díjat. Az internetes – tehát azért mégiscsak szűkebb körű véleménynyilvánításban majd’ százezren voksoltak három hónap alatt, tehát volt idő az esetleges „meggondolásra” is… A Házipatika honlapján történő szavazáson  az összes államilag finanszírozott kórház és klinikája részt vett, az összesített osztályzati átlagérték a tavalyi 3,67 után jócskán esett, 3,44 lett. A Miskolc szívében lévő, évi hatvanezer fekvő és közel egymillió járó beteget ellátó Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktató Kórház lett az Év Kórháza –  igaz, az 1-5-ig terjedő osztályzatban a betegek senkinek sem adtak jelest, a jóval is fukarkodtak…
Csiba Gábor főigazgató főorvos a VH-nak elmondta: az ápolási és orvosi munkával, az infrastruktúrával, felszereltségükkel voltak leginkább elégedettek a betegek, a tisztaság és a környezet szempontjából csupán a másodikak lettek. A miskolci egyébként az ország harmadik legnagyobb kórházegyüttese a budapesti és a debreceni egyetemi klinikák után, 2300 dolgozójuk közül 1500 fő az úgynevezett egészségügyi szakdolgozó, tehát az ápoló, a műtős, a dietetikus, a gyógytornász stb. Csupa olyan szakma képviselője, amely ma már érettségi-kötelezett, sőt egyre inkább főiskolai, egyetemi diplomát igényel. Az ápolói személyzet többnyire nővér – ma még hazánkban, nem úgy mint a mediterrán országokban – nagyon kevés a „fivér”, a férfi szakápoló, közülük a mentőknél dolgoznak a legtöbben. Csiba Gábor úgy érzi: ők még talán szerencsések is azzal, hogy a térség munkahelygondokkal küzd, s ugyanakkor nincs is mobilitás, az emberek nem mennek át egy másik régióba munkáért, mert így a helyi nővérképzőben is van utánpótlás. A természetes lemorzsolódás – valaki máshová megy férjhez, szül, elege lesz a hivatásának hitt szakmából – évi 70-80 főnyi. Az ápolói szakma is „öregszik”, tapasztalt szakápolóik fele túl van már munka szempontból aktív életének a felén… Dolgozóik 60 százaléka a megyeszékhelyen kívülről jár be, ők utazási költségtérítést kapnak, de van orvos- és nővérszállásuk is. S mint fogalmazott: két igen komoly „extra” juttatás is létezik:  az egyik egy minden igényt kielégítő kórházi welnesscentrum foglalkozásokkal, edzésekkel, szaunával, szoláriummal, mindenféle csúcsgéppel a testi-szellemi kondíció megtartására, s egy szintúgy belső szolgáltatás a lelkiekhez – nyolc pszichológusuk heti egy napon egymást váltva a kollégák rendelkezésére áll, az esetleges otthoni gondokat, a szakmai kiégés első tüneteit helyben elmondhatják, segítséget várva. A főigazgató szerint a „szerencsés körülmények” együtthatásának a következménye az ápolás terén elért első helyük. „Mindenki szorong, fél, ha kórházba kerül – nálunk a nővér köszön a betegnek, pár szóval feloldja a feszültségét, odafigyel, hogy mondjuk vérvételnél jól találja el a vénát, nem öncélúan siet, s még érti is a dolgát, mert jó szakember…” – összegezte Csiba Gábor.
A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) 2007-ben alakult újjá önkéntes alapon, s továbbra is az egyik legnagyobb taglétszámmal rendelkező kamara maradt; az alakuló közgyűlésen a küldöttek Balogh Zoltánt, a MESZK korábbi elnökét választották ismét elnöknek. A kamarában a szakterületeket 19 tagozat jeleníti meg, melyből 16 működik országos szinten is, ezek a felnőtt-ápolási, aneszteziológiai és intenzív ápolási, közösségi és hospice ápolási, pszichiátriai ápolási, asszisztensi, gyógyszertári asszisztensi, képalkotó diagnosztikai illetve labordiagnosztikai, műtőszolgálati, védőnői, szülésznői, mentésügyi, fizioterápiás-gyógytornászi, dietetikusi, közegészségügyi-járványügyi, szociális és természetgyógyász tagozat. Balogh Zoltán elnök az első évfolyamban végzett anno ápolási szakon az akkor még önálló Haynal Imre Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karán, amely aztán 1999-ben a Semmelweis Egyetembe integrálódott. Munka mellett gyógytornász-fizioterapeuta másoddiplomát kapott, majd 1998-ban Exeterben brit master fokozatú oklevelet, két éve pedig egészségtudományból doktori címet szerzett. Ápolási vezetőként dolgozik, s főiskolán, egyetemen oktat is. Úgy látja: Magyarországon az egészségügyi szakképzés a ’90-es évektől nagy fejlődésen ment át, s az európai uniós csatlakozással az építészmérnöki diplomát kivéve csupa egészségügyi felsőfokú és szakképzés lett elismerve, mint azonos uniós direktívák szerint képzés, így a magyar hivatalos papírokat azonnal elfogadták. Míg korábban már 17 évesen valaki betegágy mellé állhatott ápolóként, szakmunkásként, vagy 18 évesen szakközépiskolai érettségivel, addig ma már csak érettségire épülő szakképzési programok vannak: ilyen a felsőfokú három éves OKJ-s képzés, vagy a négyéves főiskolai képzés – ez utóbbi a bolognai rendszerben BSC-s diplomát ad, ráadásul az ehhez megkövetelt háromévnyi tanulást „meg is fejeli” egy plusz évvel. Ma tehát eleve 22-24 évesen kerülhet valaki „kórházközelbe”. A felsőfokú oktatási intézményekbe való felvételhez, a diplomához nyelvvizsga is kell, így aztán aligha véletlen, hogy egy friss diplomás – a nem igen kecsegtető hazai közalkalmazotti bérek miatt – szinte azonnal mondjuk egy grazi vagy manchesteri kórházat választ ki inkább magának, hiszen minden esélye adott, hogy megkapja a sokkal jobban fizető, s bizony gyakorta sokkal jobban szervezett munkát, ahol ráadásul nem ilyen poroszosan „katonai jellegű” az alá-fölé rendeltség… Az elnök szerint a munkaerőpiacon ezen a területen is bizonytalanság van, mert hiába létezik munkaerőhiány, ha ugyanakkor az ágazatban lefolytatott átalakítások, az alacsony bérek, a heti kötelező munkaidő, a munkabeosztás miatt állandó készenlét az ellen hatnak, hogy több érettségiző válassza az egészségügy valamely ágát hivatásául.
A szakmában a legnagyobb hiány jelenleg az aneszteziológia és intenzív terápiás, pszichiátriai szakápolókban mutatkozik, de csökken a speciálisan kisgyermekeket ellátó ápolók száma is.
Csősz Katalin, a védőnői tagozat vezetője megerősíti az elnök által mondottakat. Maga is édesanya – húsz éve védőnő, egészségügyi főiskolát végzett, a főváros VIII. kerületében dolgozik, személyes tapasztalataival is segíteni próbál a kisgyermekes anyáknak. Szerinte a Magyarországon működő körzeti, területi hálózat – 4800-5000 védőnővel, több tucat állás azért itt is betöltetlen – jól működik, nem bürokratikus, a tagozat részt vehet a területet, az egészségpolitikát érintő szabályok előkészítésében is. Az 1915-ben létrejött védőnői hálózat népegészségügyi szempontból nagyon fontos, mindenki számára elérhető ellátási forma Európában csak Magyarországon létezik. Az anya-gyermekvédelmet szolgáló intézmény terve az I. világháború idején merült fel, mivel nagyon sok csecsemő halt meg, csökkent a születések száma, számos járvány pusztított – a védőnői hálózattal a babona, a tudatlanság, az egészségkultúra hiánya ellen is kívántak akkor küzdeni. A szakember szerint – bár sokat lépett előre a világ – azért ma is akad bőven teendőjük. A családoknak alanyi jogon jár ez a szolgáltatás, ám a várt szakmai sikerélmény sokszor elmarad, kicsit hálátlannak érzi szerepük fogadtatását… A szakembereknek mostanában a védőoltás-ellenességgel, pár esztendeje az alakjukat félő, a kisbabát szoptatni nem akaró anyukákkal kellett viaskodniuk – szerencsére ma már egyre többen, egyre hosszabban táplálják természetes úton kicsinyüket…  
Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!