Kedves Naplóm!

Sok millió ember a washingtoni utcákon, tereken, boldogan, sírva, ölelkezve, reménykedve, hogy valami sokkal jobb jön ezután.
Persze tudom, tudják, bármilyen nagy ország, olyan „nagy” csoda ott sem lesz. A gazdasági világválság nem szűnik meg egyik napról a másikra, nem tűnik el a szegénység, a bűnözés, a munkanélküliség, de ott csillog mindenki szemében a remény. Meg a talán.
Ám ami tény, az tény, és már vissza nem vonható, hogy először van afroamerikai elnöke ennek a hatalmas országnak, ahol pár évtizeddel ezelőtt például a világ legjobb színes bőrű jazzmuzsikusai csak a hátsó ajtón mehettek be az előadásra, hogy játékukkal elkápráztassák a kifinomult, „felsőbbrendű” fehéreket.
… ó, te boldog Amerika! – sóhajtok fel, miközben olvasom, hogy az új elnök a beiktatását megelőző estén együtt vacsorázott legyőzött politikai ellenfelével, meglátogatta, és ajándékot vitt a leköszönő elnöknek, aki személyes hangú, kedves levelet hagyott utódjának a Fehér Házban.
Az ünnepi műsorban olyan művészek léptek fel, akik ettől a szerepléstől semmilyen állami kitüntetést, díjat nem várhatnak – ott ugyanis nincs ilyen állami kitüntetés – sőt még színigazgatói kinevezésre sem számíthatnak.
A győztest nem vádolták csalással a vesztesek, hiszen józan eszükkel, a maguk érdekében felfogják, hogy a kocsit csak egyfelé lehet húzni.
… ó, mi büszke magyarok! – gondolok sóhajtva magunkra. Mikor jön el az a nap, év, évtized, évszázad, amikor mi is rájövünk erre? Mikor ér véget nálunk a széthúzás, egymás lejáratása, az önös érdekek előtérbe helyezése, „a másik csak gonosz és hülye lehet, és csak rosszat akarhat” feltételezése, no meg az az alapállás, hogy különben is: az ellenfelet nem tisztelni, hanem földbe döngölni kell?
… ó, mi! 

Gálvölgyi János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!