Húsz év után

A nevezetes Pozsgay-nyilatkozatra, amelyben magas rangú pártfunkcionárius először nevezte népfelkelésnek az ’56-os forradalmat, Nagy Imréék újratemetésének hihetetlen és felejthetetlen ceremóniájára a Hősök terén, a köztársaság október 23-i kikiáltására, s mind a többi eseményre, amelyek nyomán legkésőbb 1989 végére világossá vált, hogy a rendszer visszavonhatatlanul összeomlik. Két évtizede Közép-Európa ezekben a hetekben és hónapokban élte meg a maga „csodálatos évét” – Margaret Thatcher brit kormányfő nevezte utóbb az esztendőt annus mirabilisnek –, s a húszas évforduló nem csak arra nyújt kiváló alkalmat, hogy visszapillantsunk az eseményfolyamra, amely mindannyiunk életét új medrekbe terelte, hanem arra is, hogy számot vessünk azzal, hova jutottunk, ezt és így akartuk-e. Lehet persze azt mondani, hogy mi ez a húsz év az emberiség sok ezer esztendős történelméhez, s kivált a földtörténet évmillióihoz képest!? Igen, szinte semmiség, porszem a csillagmiriádban. De lehet azt is mondani, hogy bizony húsz év még történelmi mércével mérve sem annyira kevés. Napóleon bő másfél évtizedébe belefért országa újjáformálása és persze az oroszországi vereség, amely nemsokára a bukásához vezetett; a közös osztrák–magyar történelemben vajon húsz évvel a kiegyezés után nagyobbat fordult-e, s kivált többet változott-e a magyar világ, mint most? A két nagy háború között a konszolidált időszak, mondjuk 1920-tól 1938-ig, még húsz évig sem tartott, de ez alatt az ország a teljes letargiából magához tért és sikeres életbe kezdett – a későbbi katasztrófákról most ne essék szó. Rákosiéknak a húsz év töredéke is elég volt az abszolút diktatúra kiépítéséhez, a szovjet modell lassú kifulladása közben pedig Gorbacsov 1985-ös megválasztása után mindössze hat év telt el a birodalom teljes széthullásáig. Ez a mi többpárti, piacgazdasági két évtizedünk már jelentékenyen több, mint a konszolidációban előrehaladó, 33 éves Kádár-korszak fele, az egybevetések tehát mind azt sugallják, hogy lehet összehasonlítani, sőt kell is, mérni kellene, ha lehetne, hogy mit értünk el s mit nem. Obamával szólván, aki nyilván a Könyvek Könyvére célzott, itt az idő arra, hogy félretegyük a „gyerekes dolgokat”, de képesek vagyunk-e erre? Az új amerikai elnöknek erről a mondatáról nekem Martin Luther King egyik eszmefuttatása jutott eszembe, aki a hatvanas évek elején azt mondta, tudnunk kell, hogy az idő megérett arra, hogy jót tegyünk. Az idő igen – de hát mi..? King polgárjogi küzdelme és meggyilkolása óta nagyjából kétszer húsz év telt el, s lám ott megtörténhetett, amit sokan még egy éve is elképzelhetetlennek gondoltak. Ahogyan húsz éve ezekben a hónapokban egyre-másra történt olyasmi, amit a kemény vagy puha diktatúrán nevelkedett észjárásunkkal kezdetben szintén legföljebb csak elgondolhatónak, de nem megvalósíthatónak tartottunk.
Aztán – lett, ami lett, s annyit bizton tudnunk kell, hogy húsz év már mérhető idő, de valószínűleg nem mi, nem most és nem itt tudjuk igazából „megmérni”, hogy mit végeztünk – történelmi egybevetésben is – e két évtized alatt. S az egyéni szerepek a rendszerváltozás darabjában, meg utána? Kulcsár Szabó Ernő akadémikus idézi a legfrissebb ÉS-ben Babitsot: „Életed gyenge szál amellyel szőnek/ a tájak s mult dob hurkot a jövőnek/ amit hoztál, csak annyira tied/ mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.”

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!