Ellenzék a hazában

Az érzékelhető nemzeti egység – egy szokásosan kemény elnökválasztási küzdelem után. Mert percig se higgyük, hogy a most a politika mindkét oldalán ünnepelt Obamát nem támadták olykor alantas módon (elég volt beletekinteni az internetes portálokba, amelyek egyre nagyobb szerepet játszanak az amerikai politikában, s történetesen a győztes kampányában is). Hogyne, már akkor feltűnést keltett vetélytársának, McCain szenátornak a gesztusa, aki leintette a megengedhetetlen hangot megütő híveit. S a szavazás előtt pár héttel egy vacsorán a két elnökjelölt képes volt öngúnyoló monológgal együtt szerepelni. Ám ettől a harc heves volt, s kivált a két tábor szélein egyáltalán nem mindig sportszerű. A demokráciába ez is belefér.
Főleg akkor, ha a választást után (ahogy az amerikaiak mondják: miután az emberek döntöttek) az akármilyen kis különbséggel alul maradt kisebbség jelöltjének esze ágában sincs közhírré tenni, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Ezen a keddi elnöki eskütételen mintha nem is lettek volna (győztes) demokraták és (vesztes) republikánusok. A korábbi elnököket pártállásuktól függetlenül ünnepelték (éppenséggel két demokrata, Carter és Clinton biccentett hűvösen egymásnak, az idősebb Busht legyőzője melegen megölelte). A kétpárti kongresszus tagjai szinte barátokként viselkedtek. E napon Obama mindannyiuk elnökeként tett esküt (és ismételte meg másnap a kedélyesen kezelt főbírói hiba nyomán). S bár a változásnak ujjongó tömeg boldogan és elégedetten nézte a leköszönt (és túlnyomó többségük által utált) elnök távozó helikopterét, s az utód még a jelenlétében tudatta: nagyon is módosítani óhajtja a kudarcot vallott politikát, az ifjabb Busht mindvégig ugyancsak melegen búcsúztatta. Amint az újsütetű ellenzék is gesztusaival adta értésre, hogy tudomásul veszi helyét a (demokratikus) hazában. Mert ezt ünnepelték valójában: demokráciájuk diadalát, amit ezúttal az első afrikai-amerikai elnök személye is megtestesített.
Kezd ijesztő lenni a kontraszt. Szerencsére még nem azért, mert egy politikai erő nem fogadta volna el jogilag a választások eredményét, hanem mert politikailag egyik vereségébe sem hajlandó beletörődni. Jobboldalunk véres kardként hordozza körbe immár két éve az őszödi beismerést (valójában annak pár kiragadott szerencsétlen mondatát), s erre hivatkozva kiáltotta ki választási csalás eredményének a 2006 tavaszi szavazás számára kínos kimenetelét. Tagadhatatlanul kitartó és hatásos önhergeléssel, ellenérvekkel mit sem törődve. Pedig maga az a tény, hogy Orbán abban a kampányban párszor elejtette borús jóslatát az esedékes „háromszoros Bokros-csomagról” elárulta: tudta az ellenzék, nagyon pontosan, hogy a megszorítások elkerülhetetlenek. Az adatokat ők is elolvashatták a kormányzati honlapokon, s az is árulkodó, hogy az állandó lamentálás ellenére máig nem álltak elő konkrétan meghamisított számokkal. S konvergenciaprogram-terveink sorozatos brüszszeli visszaküldése sem lehetett titok a Fidesz vezérkara előtt. Semmi sem gátolta Orbánt abban, hogy ebből csináljon kampánytémát, de nyilván azért nem tette, mert nem óhajtott a rossz hírek hozójának hálátlan szerepébe kerülni. Ám akkor miért csapnak ekkora patáliát, hogy Gyurcsány sem?!
Ha az őszödi „hazugságbeszéd” főbenjáró vétek, mert Gyurcsány „becsapta a választókat” (ugyan ki jobboldalit?!), akkor minek minősíthetjük az 1998-as fondorlatot, amellyel viszont Orbánék kerültek hatalomra? Hiszen a Fidesz mindvégig azt a látszatot keltette („hazudott reggel-délben-este”), hogy a világért sem állna össze a Torgyán-csapattal, majd az utolsó pillanatban mégis egymás karjába omlott a két párt. Azóta konzervatív professzoroktól megtudtuk, hogy a háttérben régóta készítették elő e koalíciós frigyet. S hát lehetne külföldi példákat is hozni a választási harcba még éppenhogy beleférő politikai csalafintaságokra (legutóbb az adóemelést végig tagadó Schröder 2002-es hajszállal kivívott győzelmét). Ráadásul Gyurcsányra a saját téves szóhasználata üt vissza, hiszen ő valójában önmaguk becsapását fejtegette. Tény viszont, hogy a jobboldal szívós (és legfőképpen saját táborára ható) propagandájával éppúgy megfellebbezhetetlen igazságként tünteti fel az őszödi önostorozás eltorzított változatát, amint kétségbe vonhatatlanként hirdeti a maga – enyhén szólva egyoldalú – beállítását a 2006 őszi eseményekről (nehéz is megérteni, hogy a baloldal miért hagyta magát defenzívába szorítani, s nem feszegette Fidesz-politikusok és vandálok sajátos kapcsolatait, vagy az utólag még érdekesebb orbáni ragaszkodást a gyűlésük helyszínéhez).
S ma már – újjáélesztett „rendszerváltói” buzgalmukban – a Fidesz-vezérek a 2002-es választásokat is besorolnák a csalás kategóriába (ahogyan a parlamentből akkor kiesett szélsőjobb tette az első perctől fogva). Akkortájt csak ravasz sejttetéseket engedtek meg maguknak, utóvégre az ő kormányuk rendezte a szavazást, s politikatörténeti újdonság lett volna, hogy azt az ellenzék csalja el (amúgy a szavazatokat a körzetekben többször is újraszámolták, a pártok képviselőinek jelenlétében, ahogy nálunk 1990 óta mindig). Mára „behódoltak” táboruk szélsőségeseinek, vagy legalábbis használható politikai fegyvernek tekintik a csalás felemlegetését („ezek a komcsik mindenre képesek”). Ám ettől még nem szabadna hagyni, hogy feledésbe merüljön az orbáni közlés (méghozzá nem zárt ajtók mögött, hanem gyűlés szónoki emelvényén), hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Ezt a baloldal sokkalta nagyobb joggal hordozhatta volna körbe véres kardként, mint ők teszik az őszödi beszéddel.
A demokráciának ugyanis alfája és ómegája, hogy a választáson – bármily csekély mértékben – alulmaradt kisebbség tudomásul veszi a többségi döntést. Mellesleg korántsem McCain volt az első, aki a vereséget elismerve úgy fogalmazott, hogy eztán Obama az ő elnöke is. Lehangoló tünete állapotainknak, hogy ez immár nálunk külön említést érdemel, hiszen 2002-ig mifelénk is ez volta szokás. Mindenesetre nem véletlen, hogy a demokráciák választási rituáléjában a győztes diadalbeszédével megvárja a vesztes „beismerő” szavait (és rendszerint telefonhívását, amire egyébként Orbán is sort kerített). Ez a gesztus a lényegről szól: ami valamikor – és ma is sok helyütt – a harctéri kapituláció volt, az demokráciában a nem nekünk kedvező többség tényének tudomásul vétele. Ettől tért el, ha csak utólag is, Orbán ott a Várban, amikor – táborát nyilvánítva a „hazának” – kétségbe vonta ellenzéki státusukat. Rászabadítva azt a lavinát a magyar társadalomra, amely akár maga alá is temetheti végül demokráciánkat.
Hiszen ma már a jobboldalt még az sem nyugtatja meg, hogy fölényesen vezet a felméréseken: egy elmés politológusa (kinek mániája a választások előre hozásának követelése, persze csakis baloldali kormányzás idején) legutóbb akként okoskodott, hogy a nemzetnek szüksége volna „katarzisra”, nem szabadna tehát kivárni azt az évet a 2010-es választásokig. Szerinte „az emberek” elvesztették hitüket: ahogyan Orbán sajátította ki a hazát maguknak, úgy vetítik ki a jobboldal hangadói mindenkire a saját táboruk bánatát. Hogy csak Obamát és demokrata pártját említsem: természetesnek vették, hogy a – nemcsak ellenzéki tirádákban és torzításokban – meglehetősen tényleg tönkretett Amerika kivárja az elnökváltásra alkotmányosan megszabott időt. Lehet ellenzéki politikai fogásként „romokba döntött” országról cikkezni, elmondani minden lehető rosszat a szocialistákról, s még a világválságot is (továbbá a két évtizede bevezetett kapitalizmus összes baját) a gyűlölt Gyurcsány nyakába varrni, de igazi vész ebből akkor keletkezik, ha már azt képesek leírni, hogy amennyiben annak rendje-módja szerint a ciklus végén kerül csak sor a választásokra, akkor az áhított (és megelőlegezett) jobboldali fordulat sem ér majd sokat (no, azért alig várják!), mert ez „lényegében véve utólag legitimálja azt, amit Gyurcsány Ferenc ezzel az országgal művelt”. S hogy mit művelt? Azt, amit a jobboldal állít, s ahogyan beállítja. Nem statisztikai adatok, hanem publicisztikai dörgedelmek számítanak. Annál rosszabb a kormány javára szóló tényeknek! Az ellene szólókat pedig a jobboldali média munkásai egymással versengve túlozzák el. Az óceánon túl Obama a hírek szerint McCainnel együttműködni készül, merthogy a nemzet bajban van. Nálunk szó sem lehet nemzeti egységről a bajban, mert az egyik oldal azt – régi rossz politikai erők szokása szerint – a másik tudatos kártevésének minősíti, s önmagát ejtette túszul a saját propagandájával, amely lehetetlenné teszi számára az együttműködést „a haza ellenségeivel”. Így nem csoda, ha az ellenzék nem leli helyét olyan hazában, amelyben osztoznia kellene – méghozzá demokratikus váltógazdálkodásra berendezkedve – az ördöggé nyilvánított baloldallal.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!