Távkapcsoló

 

Néztem Barack Obama elnöki beiktatási ceremóniájának első felvonását az alkalomra kódolatlan HBO-n január 19-én este. Mintha véletlenül egy időbe és helyre szervezték volna az Oscar-díjátadó gálát és egy Live Aid gigakoncertet. A szupersztár pedig nem Beyoncé, sem a U2, hanem Barack Obama volt, akinek Denzel Washington, Tom Hanks, Bruce Springsteen, George Lucas és Tiger Woods egyszerre tapsolt. Ezért sem értem, hogy mondhatta másnap reggel a Klubrádió munkatársa, hogy a beiktatási ceremónia egy szovjet állami ünnepségre hasonlított. Netán veteránok integettek a tribünről?
A műsor szimpatikus volt, lelkesítő és felemelő, igazi örömünnep, talán nem csak azoknak, akik Obamának drukkoltak. Mindenféle nemzetiség és zenei stílus képviselői eljöttek, a gospeltől a countryig, hip-hoptól az operáig. Benne volt minden, amit az ember Amerikában csak szerethet, a zenén és a filmművészeten át a csodálatos ideákig, az emberiség boldogulásáról, szebb jövőjéről, egyetemes értékeinek megőrzéséről, békéről, az egyenlőség és az összetartás eszméiről. Én minden-esetre többször elérzékenyültem, még most is alig hiszem, hogy ez megtörténhetett, mikor pár éve még a sci-fi kategóriába soroltuk, hogy a 24 című sorozatban színes bőrű volt az amerikai elnök (vigyázat, a 7. évadban már egy nő kerül hatalomra!). Vagy azok után, hogy októberben még „véletlenül” úgy nyomtatták ki a szavazólapokat New York államban, hogy Osama szerepelt Obama helyett. De mintha az új elnök középső nevét ritkábban használnák, talán épp ezzel adva okot arra, hogy belekössenek, akárcsak Szentesi Zöldi László, aki a Magyar Hírlapban azt írta, „józan ésszel senki sem gondolhatta, hogy a Fehér Ház új lakója megvonja a költségvetési támogatást a közel-keleti államtól (Izraeltől), és második nevéhez, a Husseinhez méltóan tiszteletét teszi a mekkai zarándoklaton.” Ha a név kötelez, akkor igen sok Dávidnak, Józsefnek meg Gábornak kellene a Zsinagógába járnia, míg az Istvánok, Sándorok, Tamások mehetnének a görögkeleti templomba, a Zoltánok, Csabák és Gyulák meg szintén a mecsetbe.
A modern médiumok és a high-tech kommunikáció sosem látott nyilvánossághoz juttatta el a beiktatási hét eseményeit. Csak Amerikában legalább 50 millióan követték az ünnepséget élőben az interneten. A CNN összekötötte internetes videooldalát egy közösségi honlappal, így bárki azonnal kommentálhatta, személyessé tehette a híradásokat. Előzetesen fejlesztették a telefon- és az internethálózatot az országban (különösen Washington D.C. környékén), hogy bírja az új évi forgalom sokszorosára becsült terhelést. Már a beiktatás előtt 5 héttel működött a beiktatási blog és a beiktatási menetrend honlap, mely hírlevelet is küldött a legfrissebb információkról. A ceremóniára igyekvőket SMS-ben tájékoztatták a közlekedés és az időjárás fejleményeiről, és óriási kivetítőket helyeztek el a Capitolium körül, így a több kilométeres területen szétszóródó, milliós tömeg úgy érezhette, egy rendezvényen vesznek részt. Utólag persze kiderült, a helyszínen voltak logisztikai problémák, de mi ebből mit sem érzékelhettünk. Az HBO színvonalas közvetítéséből is kimaradt a „meleg püspök” Gene Robinson imája, mert őt a szervezők a szerződés szerinti közvetítéskezdés elé rakták, végül, a csorbát kiköszörülendő, a mozicsatorna az ismétlésekben már ezt is sugározta.
A keddi elnöki eskütételt a BBC rádióadóján hallgattam végig élőben. Még az angol közszolgálati rádió elfogultnak nem nevezhető munkatársai is egészen feloldódtak, és majdnem olyan lelkesen közvetítettek, mint egy futballvébé döntőjéről. Persze nem kötelező Obamáért rajongani, de hallott valaki tojásdobálókról, fújolókról, kereplőkről, anyázó republikánusokról? A leköszönő George W. Bush is rendkívül szívélyes volt utódjával (akárcsak a választásokon alulmaradt John McCain), még ha nem is esett jól neki, hogy élete legnagyobb ovációját azért kapta, mert távozott az elnöki székből.
Az eskütétel pillanatai nagy izgalomban teltek, a már beiktatott Biden pár pillanatra még Bush alelnöke is volt, a legfelsőbb bíró pedig belesült a szövegbe, megzavarva ezzel a szintén lámpalázas Obamát. A magyar lapok többsége az MTI gúnyos sorait visszhangozta: „Meglehet, sok száz millióan értékelték az új amerikai elnök, Barack Obama teljesítményét, hogy kívülről, folyékonyan elmondta előre megírt, bő negyedórás beszédét, ám a rövid elnöki eskütétel már nem sikeredett ennyire gördülékenynek. Pedig csak annyi lett volna a feladat, hogy megismételje John G. Roberts legfelsőbb bíró szavait. Már a start se sikerült…” Csöppet igazságtalan mondatok ezek, hisz az eskütétel még a beszéd előtt volt, a főbíró meg vastagon benne volt jelenetben. És akkor még meg sem említettem azt a két üveglapot, amelyről Obama – Reagan óta a többi elnökhöz hasonlóan – olvasta, egyébként kiválóan,  a beszédet...
Amerika nem lenne Amerika, ha az Associated Press hírt nem ad egy szerelmes párról, akik mindketten önkéntesként dolgoztak Obama kampányában, majd egymásba szerettek, és a fiú a beiktatási ceremónián kérte meg a lány kezét. Nem csak Obamának volt ez élete nagy pillanata, hiszen ők sem találkoztak volna soha, ha egy kenyai cserediák nem vesz feleségül egy kansasi egyetemista lányt csaknem 50 évvel ezelőtt. A helyszínen tartózkodó hollywoodi producerek és rendezők közül valaki talán már meg is vette a történet megfilmesítésének jogát.
Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!