Schramm Péter
Fura egy ember. Még tán krakéler is egy kicsit. Egy 76 éves sakkbarát „csepeli vagány”. De nagyon-nagyon ember(i). És ezermester. Technikus, sportlövőedző, biztonságtechnikai szakember, régiségszakértő, targoncavezető stb. Lesi, kinek tud segíteni: egyik éjjel szomszédainál szerelt tévét – naná, hogy ingyen –, mert kiagyalta, mi baja lehet annak a szerkentyűnek, amit hetek óta javítgattak „szakemberek”.
– Két esztendeje saját maga adta ki Igenis című életrajzi kötetét. Most, 65 évvel a holokauszt után is aktuális a mondanivalója…
– Valóban saját kiadásban tettem közé gyermekkori emlékeimet, ki kellett írnom magamból az 1944 telén történteket. S bár a Mazsihisz pályázati támogatása lendített az ügyön, de még mindig vagy százhetvenezer forint adósságom van általa… A kötetek egy része még megvan. „Jó, tudom, háború van, de hát a háborút a felnőttek csinálták, miért kell ebben nekem is részt vennem?” – gondoltam akkor mindössze 11 évesen, a nyilas terror idején, s írtam le most – mementóul sok-sok gyereknek, köztük az én immár ötvenéves „vén” számítógépes szakember Tamás fiamnak és 22 éves kislányomnak, Eszternek, aki Afrikában végez éppen önkéntes munkát a hazájukból-otthonukból polgárháborúban elűzöttek közt. Jómagam – utólag is így érzem – kisiskolásként, szinte egyik napról a másikra lettem akkor, a háborús Budapesten felnőtt. Ha úgy tetszik: férfi. Küldöncként működtem közre az életet jelentő hamisított okmányok, kenyérre-meleg ruhára való pénzek szállításában, konspirálva – minden a testemre, egy vézna vadóc, mégis fegyelmezett, kötelességét mindenek felett teljesíteni akaró kisfiú testére volt erősítve… Apám munkaszolgálatban pusztult el, anyám koncentrációs táborban, imádott nagyapámat – akitől azt az imakönyvet kaptam, amit minden világcsavargásom, viszontagságom közepette is máig őrzök –, belelőtték a Dunába… Ha az ember itt-ott megfordul a világban, szerezzen barátot, sokat. S szerezzen néhány ellenséget is, mert e két pólus együtt jelzi, ha valami őrültséget követünk el. Gondolom így tettem. Sok jó barátom közül kettő még a gettóbeli: Schiffer Ervin és Gyuri, ma Hollandiában élő cselló- és hegedűművészek, Zathureczky-tanítványok voltak egykor. Az ellenségekről most hadd ne számoljak be…
– Évekig élt Izraelben ifjú emberként, de visszajött.
– Alig voltam 12, amikor 1945. december 31-én, szilveszterkor Marseille mellől több száz megmaradt magyar gyerekkel együtt behajóztak bennünk egy „exodus-hajón”. 4500-an voltunk összezsúfolva azon az öreg folyami, fából készült lélekvesztőn. Palesztinából, Haifából zavartak bennünket vissza az angolok. 1948-ban mégis ott éltem meg Izrael Állam kikiáltását. 2000-ben – már magyarországi vendégként – odakint megkaptam a sivatagi felderítők aranyjelvényét. Na, nehogy azt higgye, hogy valami hőstettet hajtottam végre! Nélkülözhetetlen műszereket javítottam-buheráltam meg kis suhancként töredékidő alatt, mint mások… Ha megadja az Isten, megírom a folytatást is. Hazajöttem – mert itt vagyok itthon. Pedig nagyon nem tetszenek ma bizonyos régről „ismerős hangok”…(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!