Trükkös titkok

Gúnynevét Nixon kétségtelenül megszolgálta, talán leginkább azzal a trükkjével, amellyel megnyerte az 1968-as elnökválasztást. Kampányában ugyanis fennen hirdette, hogy „van egy titkos terve” a vietnami béke elérésére. Mivel az év tavaszán elkezdett, ám hamar megfeneklett béketárgyalások csak nem hozták meg az ellenfél, az alelnök Humphrey által remélt áttörést, a háborúba belefáradt közvélemény egyre türelmetlenebb lett és hatott rá a ködös nixoni ígéret. Van más út, ám azt a választások előtt a világért el nem árulja – ez volt a trükk lényege. S miután győzött, még bő négy éven át folytatta a háborút. Mert persze nem volt más út.
Nincs új a nap alatt. Most a Fidesz vezére is ugyanezzel a trükkel él. Dodonai kijelentéseket tesz a mindent megoldó – és népszerű – adócsökkentés üdvözítő hatásáról, ám ő sem hajlandó semmi pénzért sem elárulni, hogyan is képzeli az állami bevételek ilyetén csökkentése esetén megőrizni a pénzügyi egyensúlyt. Pártjának minden megszólalója imamalomszerűen mormolja, hogy a válságból csakis kormányváltással, tehát az ő hatalomra kerülésükkel lehet kitörni, ám a „hogyan” kérdésre eszük ágában sincs válaszolni. Nem véletlenül. Nekik nyilván éppúgy nincs birtokukban a bölcsek köve, ahogyan Trükkös Dicknek sem volt, de mennyivel jobban hangzik e semmitmondó, ám annál biztatóbb ígéret, mint a bevételek és kiadások egyensúlyozgatásával, a vesztesek és nyertesek meggyőzésével vergődő kormányfő „vért és könnyeket” kilátásba helyező szövege?! A földhözragadt, milliárdos tételekkel vesződő Gyurcsánnyal szembeállítva a csodatevő Orbánt. Aki hasonlóan Nixonhoz, számít a bajokba belefásult emberek reménykedésére, avagy inkább hiszékenységére. Ezt szolgálja a – nyilván nem oktalanul elcsapott – Fidesz-kormányzást megszépítő jobboldali média is, amelynek az akkori hatalom körül sündörgő publicistái (csak nem egykori „médialakájai”?!) tényleg őszintén nosztalgiáznak. S mivel besegít nekik a liberális közírók kórusa is, mára nemcsak megfakult a tehetőseknek kedvező jobboldali kormányzást követő szocialista kiigazítás jótékony hatása, hanem egyenesen holmi „osztogatásnak” minősül, noha csupán túlzásait lehetne elmarasztalni. Így aztán miközben Gyurcsány racionálisan érvelve még verebet sem mer ígérni, Orbán szemrebbenés nélkül beszél a túzokról.
Nem mintha ennek túl nagy hatása lenne a kiábrándult emberekre, hiába emlegeti őket unos-untalan a fideszes papagájkórus. A politikusok népszerűsége – és sajnos vele a demokráciáé is – kezd rémisztően alakulni, ami főként a felnövő korosztályokra gondolva aggasztó. Hiszen egy újszülöttnek minden vicc új, s egyébként is: nem véletlen a jobboldal történelmet átíró buzgalma sem, hatására egyre kevésbé lehet hatni az elrettentő példákkal. S ebben rejlik a másik trükkös titok. Orbánt gyaníthatóan egyáltalán nem zavarja az általános csömör. Mivel a politika tudatos megosztásával és a jobboldali médiabirodalom felépítésével elérte, hogy az ő tábora mára egy virtuális világban él, s abból nem is akar kitörni, számára bőven elegendő, ha a baloldali szavazók jó részét távol tartja az urnáktól. Pár éve alvezére ezt be is vallotta. Ezért is hiábavaló erőlködés rávenni Orbánt valamilyen minimális nemzeti egységprogramra, mert az megzavarná gondosan megrajzolt köreit. Ha hajlandó lenne partnernek tekinteni Gyurcsányt, akkor veszélyeztetné trükkös tervét.
A kormányfő a csütörtöki rendkívüli parlamenti üléshez hasonló fogásokkal próbálna kitörni e köré vont körből, s legalább annyit nyilvánvalóvá tenni az emberek előtt, hogy ki kész a nemzeti együttműködésre és ki tér ki előle mindenféle ürügyekkel. A Fidesz elnökét azonban sejthetően még az sem nyugtalanítja, hogy a nagy többség is szívesen látná a politikusok szót értését. Neki nem lévén összefüggő és megvédhető válságkezelő programja, számára nemcsak kockázatos vállalkozás lenne belemenni bármi közös kiútkeresésbe, hanem akár végzetes is. A kormányfőt nemcsak azért tartja minden módon „kiközösítve” – és zúdítat rá szüntelen médiatüzet –, mert (valószínűsíthetően ama tévévitájuk óta) gyűlöli is, hanem számításból is. Ha 2006 tavaszán kettejük – amúgy felelőtlen – ígéretversenyéből az ésszerűbbnek ható Gyurcsány jött ki győztesen, egy válságkezelő programcsatában alighanem még inkább a kormányfő szakmai és külföldi körökben inkább méltányolt elképzelései nyernének, mint a „titkos terv”, amely ekként mégsem maradhatna titokban. S akkor szakma és külvilág persze ízekre szedné.
S mivel e nemzeti összefogás minden próbálkozás ellenére sem jöhet létre, ha az ellenzék vezető erejének elemi érdeke annak meghiúsítása, marad a kérdés: mi hat jobban az emberekre? Félő, hogy nem a racionális érvelés, amely ráadásul áldozatokat is kíván a többségtől. S hiába volt számottevően nagyobb három esztendeje a szocialisták szavazótábora, ha a válság terheit – jobb híján – főként rájuk rakják, hiszen ki másra zuhanna az állami kiadások csökkentésének Damoklesz kardja, mint a baloldalra inkább voksoló társadalmi csoportokra. Miből következően itt a legnagyobb a csalódottság, s ha nem is állnak át a politika túloldalára (ennek nincsenek igazán jelei, a Fidesz tábora csak alkalomszerűen nőtt meg a tavalyi népszavazásokon), megint csak jobb (avagy netán bal?!) híján otthon maradnak. Tanúskodott erről a minapi ferencvárosi pótválasztás is.
Orbán egyszer már így került hatalomra. Az 1998-as választásokra hiába jöttek fel a Bokros-csomag mélypontjáról a szocialisták, még szavazótáboruk egy részét távol tartotta a kiábrándultság. S az alacsony részvétel a jobboldalnak kedvezett. Igaz, akkor még hathatott sokakra az a trükkös udvariaskodás, ahogyan Orbán viselkedett Hornnal a tévévitában, s amire aztán kormányfőként hamar rácáfolt. Négy évre rá a rekordrészvétel más irányú csalódottságról árulkodott. Mára viszont megkopott a 2002-ben a baloldaliakat, sőt a centrumot is mozgósító riasztó Orbán-kép, holott ellenzéki magatartásuk alapján oktalanság lenne illúziókat táplálni arról, miként fognak viselkedni, ha újra hatalomra kerülnek (Trükkös Dick 1962-es „végső” bukása után hat évvel jött vissza „új Nixonként”). Ráadásul a válságban újfent vérszemet kaptak azok a liberális mentorok, akik – a politikai feltételekkel nem sokat törődve – néhány zsákutcába belevitték a szocialistákat. Ha „az embereket” egyfelől Orbánnal, másfelől Bokrossal lehet riogatni, az semlegesítheti, vagy legalábbis csökkenti a baloldali veszélyérzetet.
Holott lenne rá ok, nagyon is. Feltűnően megszaporodtak a jobboldali fenyegetőzések. Egy publicista már kevesli is a puszta kormányváltást, neki „jó nagy tisztító huzat” is kellene. A második ember Kövér pedig sajátos fejtegetésbe kezdett egy lapinterjúban: neki a kormányfő menesztése nem elegendő, mert „ha ő megy is, a garnitúra, amely őt hatalomba segítette és ma is ott tartja, amely ugyanazt a politikai szubkultúrát és mentalitást képviseli, a közéletben marad. Ha nem tudjuk a választók elkötelezettebb, tudatosabb részvételével újjáépíteni a demokráciát, ugyanaz megtörténhet velünk évek múlva, mint most. Ha ebben nem segít az ország mintaadó értelmisége, akkor végünk”. Sztálin ezt úgy fogalmazta, hogy az ellenség legyőzése után csak fokozódik az osztályharc. Mivel Kövér nyilván a jobboldali értelmiséget tekinti mintaadónak, az abba nem tartozók sejthetik mi vár rájuk. S hát, ugye, a demokráciára, amelyet szavaiból kitetszően a jobboldalnak – ki másnak?! – elkötelezett választókkal kíván újjáépítetni, s amelyben ezek szerint nincs is helye a Kövér által elítélt mentalitásúaknak. Lefokozván a szocialista pártot kiiktatandó szubkultúrává, amelynek megtűrése esetén akár a következő választásra is fordulhatna a kocka, fogalmat alkothatunk róla, milyenné akarná alakítani a demokráciát pártja. Mindenesetre nem csupán gazdasági megszorításokra számíthatnánk.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!