Elfogadhatatlan, ami januárban történt

l Éppen elmúlt a január, s hideg van. Hazánkat a 47. földrajzi szélességi kör szeli át középen, szóval az Egyenlítő melegétől földgömbön-térképen-valóságban egyaránt jó mesz-
szire vagyunk. Mégis akadnak, akik amondók: nem kell az orosz–ukrán „témával” előjönni, hisz’ a gáztéma már megoldódott…
– Na, ezt azért én nem írnám alá… Már csak azért sem, mert néhány dolog lezáratlan maradt. Egyrészt az úgynevezett tranzitgáznak, a technológiai gáznak a biztosítása, finanszírozása – továbbra is bármikor fölmerülhet az a probléma, amely a ’90-es évek elejétől folyamatosan jelen van: az, hogy orosz részről mindig is azt állították – függetlenül attól, hogy a politikai kapcsolatok miként is alakultak Moszkva és Kijev közt – , hogy ukrán oldalon rendszeresen illegálisan vesznek ki gázt a tranzitvezetékből. Ennek a megnyugtató kezelése, ellenőrzése – amely mindkét fél számára kellő garanciát biztosít, hogy az egyik ne vádolhasson alaptalanul, a másik pedig ne tehesse meg a továbbiakban, ha már valóban megtette – hát ezek nyitott kérdések. S nyitott kérdés ennek a vezetékrendszernek – a Testvériség gázvezetéknek, mert a kőolajvezetéket hívják Barátságnak, amely éppoly régi – a műszaki állapota. E vezetékrendszert a hatvanas-hetvenes években építették ki, ahogy az összes nagy szovjet exportkapacitásokat is. Szóval jó negyven éve, vagy még régebben… Ez a gázvezeték kilenc ponton megy be Ukrajnába, s hat ponton jön ki: Lengyelországba, Szlovákiába, Magyarországra, Romániába, aztán kivezet Moldova felé, s ott ez a szál visszamegy Románia irányába. Az egész műszaki vonatkozásaiban is kívánnivalókat hagy maga után! S ha röviden kellene összefoglalni: továbbra is megoldatlan az a kérdés, hogy az Európába gázt szállító Oroszország számára oly fontos Ukrajna – mely a teljes exportkapacitás 80-85 százalékát viszi el az európai üzleti partnerek, fogyasztók felé – politikai, üzleti és technológiai
értelemben egyaránt megbízhatóan működjék. Szóval ez az ügy egyáltalán nem zárult le, még mindig nincs megnyugtató megoldása. Lehet, hogy ma vagy holnap senki sem fázik, de akkor sincs még igazi megoldás… Csupán átmeneti.
l Hogy politikai, netán üzleti értelemben mennyire nem megoldott a dolog, arra ékes bizonyíték: nincs 48 órája, hogy a Gazprom elnök-vezérigazgatója kijelentette: szó sem lehet az európai országoknak fizetendő bármiféle „kártérítésről” – nota bene Gyurcsány Ferenc kormányfő ezt szorgalmazta… Közölte azt is a Gazprom-főnök: Ukrajna – lett légyen bármi is – megkerülhetetlen.
– Hát ez kétségtelen. Oroszország az elmúlt esztendőben az Európai Unió 27 tagállamából 22-be szállított mintegy 150 milliárd köbméternyi gázt, ebből 120 milliárd – vagy ennél is több – Ukrajnán keresztül jutott el ezekhez a fogyasztókhoz. Tehát az „ukrán dugó”, az hogy megbízható átjárás legyen itt, akkor is kulcskérdés lenne, sőt marad is –, ha már megépült volna az Északi és a Déli áramlat, sőt a Nabucco, ráadásul mindegyik csúcsra járna! Ugyanis együttes kapacitásuk kevesebb lenne, mint a mostani ukrán áteresztő képesség! Ilyen értelemben az végképp illuzórikus elképzelés, hogy a Nabucco gázvezeték megépülte kardinálisan változtat a helyzeten. Az kétségtelen, hogy a leginkább kiszolgáltatott dél-kelet-európai országok helyzetén valamicskét javítana, némi biztonságot adna, de önmagában – összességében – az EU gázellátását nem oldaná meg ez az egyetlen diverzifikáció. A héten Budapesten megtartott kétnapos uniós Nabucco-konferencián azért két dolog világosan kiderült: egyrészt, hogy ha bele is fognak az építkezésbe belátható időn belül, akkor ennek a vezetéknek az első fázisát fogják megépíteni, s ez a 30-31 milliárd köbméteres végső kapacitástól még meglehetősen messze lesz – az első szakasz 8-9 milliárdnyi köbméter földgázt jelent. A pénzügyi döntést pedig leghamarabb a jövő év nyarán hozzák meg. Úgyhogy mindez meglehetősen távoli… Így konfliktusok a következő öt-hat évben még bőségesen lehetnek – bár ne lennének!
l Részt vett a konferencián. Milyen minőségben?
– Mint a magyar tárgyaló delegáció tagja.
l Magyar vonatkozása a tanácskozásnak, ami optimizmusra adhat okot, mi volt? Már csak azért is kérdem, mert e-mailben a meglehetős humorérzékkel megáldott magyarok ezt a viccet körözik: „ Év elején elmentem egy jósnőhöz, hogy nézze meg milyen lesz 2009. – Azt mondta: jól kezdődik, nem lesz gáz...”
– Világossá tette minden szereplőnek – fogyasztónak, betöltőnek, tranzitoldalnak –, hogy ez nem egyszerű ügy, csak nagyon határozott politikai-pénzügyi támogatással oldható meg. A gondok nem elsősorban természeti jellegűek, Azerbajdzsán révén ugyan merülhetnek fel ilyenek, kapacitásbeli kérdések a Kaszpi-tenger vonatkozásában. Türkmén oldalon nagyon jelentős tartalékok vannak – a legutóbbi brit auditálás szerint 4-14 ezer milliárd köbméter közé teszik a tartalékokat – a tényleges átlagot meg cirka 7 ezer milliárdra; s hogy a nagyságrendeket érzékeltessem, ez tízévnyi mai kitermelés csak egy mezőn, tartalékban: Oroszország 650 milliárdnyit termel ki jelenleg évente. A problémák itt inkább politikaiak lehetnek: a térség volt szovjet államai autoriter rezsimek, amelyeknek létérdeke Oroszország jóindulatának megtartása – s nyilvánvalóan nem akarják az „orosz medve” rosszindulatát kiváltani. Nem kalkulálni ezzel a körülménynyel súlyos üzleti és politikai hiba lenne.
l A neten egy hazai honlap megcsavarja Keleti Márton rendező és Dobozi Imre forgatókönyvíró korszakos, 1965-ös – vígjátéka kulcsmondatát, miszerint „az oroszok már a spájzban vannak”. Szerinte az oroszok már nincsenek a spájzban – állítják  a Vörös tér háttérképével… Pedig: mégiscsak ott vannak! Lásd gáz, Malév…
– Nézze, az orosz pénzek sokkal kisebb mértékben vannak jelen a magyar gazdaságban, mint mondjuk, a nyugat-európaiban, ahol a legális tőke a ’90-es évek közepe óta ott található a bankszektorban és az energiaágazatban is. Nem érzékelem, hogy egy stabil orosz jelenlét bárminemű nemzetbiztonsági kockázatot jelentene…  A Malév olyan mértékű tartozást halmozott fel, hogy az első privatizációnál nem nagyon akadt olyan szereplő a piacon, aki belépett volna ebbe a történetbe. Azt gondolom, hogy hát akkor miért nem tetszettek más kérő után nézni, arra rátalálni?! Önmagában ebben nem látok tényleg semmi bizalmatlanságot kelthető kockázatot, s hozzáteszem: az ügy üzleti részleteit nem ismerem, ahhoz nem értek. Arról meg, hogy a gázhiány révén itt voltak most az oroszok, az a véleményem: számomra elfogadhatatlan az a helyzet, hogy két ország vitájának súlyos következményeit olyan országoknak – s fogyasztóinak – kelljen elviselni, amely országok e vitának semmilyen minőségben nem voltak előidézői, sőt a Gazprom hagyományosan megbízható vevőiként rendre magas vételárat fizetnek, méghozzá pontosan! Ezért ez durva felelőtlenség. És rögzítsük: elfogadhatatlan az egész eljárás, ami történt – legyen ezerszer is igaza a Gazpromnak! De tegyük hozzá: ez ezzel együtt sem Európa ellen irányult, hanem annak az örökségnek a rendkívül nehéz lezáró szakaszához tartozik, amely az 1962–75 közötti gázszerződésekhez tartozik. Hiszen ekkor „tranzitország”, úgymond, szinte nem létezett, mivel egyrészt a Szovjetunió határait jóval nyugatabbra tudhatta, mint ma Oroszország, másrészt a szocialista „láger” politikai felügyelete is garantálta, hogy a gáz „gáz nélkül” el fog jutni a megrendelőkhöz… Ma ezt meg kell oldani, méghozzá úgy, hogy egyik felet se hozza kiszolgáltatott állapotba, világos képleteket, szabályokat kell rögzíteni, illetve Ukrajnának az európai árképzés elfogadott szabályaihoz, s az árszinthez kellene igazodnia. Az ex szocialista államok ugyanis mindezt már a ’90-es évek elején átvették.
l Szóval vegye át ő is? A „szláv testvér” is? Ma minden olcsóbban jut neki, „kialkudottan”…
– Ha átvenné, akkor nem adna alkalmat arra, hogy Oroszország e felületen avatkozzon be az ukrán bel- és külpolitikába! Ha én felelős ukrán politikus vagyok, akkor az első számú stratégiai céljaim közt ott van az, hogy biztosítsam az ország energetikai függetlenségét! A balti államok ezt megtették! Minimális politikai bölcsesség kell ahhoz, hogy ez a tétje a szuverenitásnak! Hogy kivegyem az évről évre ismétlődő politikai alkuk világából ezt a kérdést… De az ukrán vezetés – tudjuk, hogy miért, nem kevés korrupciós megfontolásból – ezt nem tette meg. Na már most ne mi fizessük meg ennek az árát! Fizessék meg azok, akik előidézték!
l Sokak szerint Oroszország egyfajta zsaroló pozíciót is betöltött most, hisz’ Ukrajna a NATO-hoz, az EU-hoz közeledik…
– Dőreség lenne ezt tagadni! De az energiadekonjunktúra – az, hogy a nyár óta az energiaárak alacsonyabbak lettek – segíthetett volna a lehetséges társakkal-partnerekkel együtt az átállás pénzügyi hitelkonstrukcióit megtalálni. Ez megtarthatta volna Ukrajna imázsát, megalapozva a Nyugathoz való tartós dokkolás feltételeit. Az ukrán vezetés nem így járt el.
l Hazánkban érthető történelmi okokból is létezik a már említett „spájzeffektus”, a bizalmatlanság még él. S emlékezzünk csak a „Tovarisi konyec” plakátokra a rendszerváltás küszöbén. Nem biztos, hogy nagy népszerűségnek örvendtünk – le is épültek a gazdasági kapcsolatok. Mi a teendő?
– Oroszország nagy piac. A Medgyessy-kormány részéről, 2002-től kezdve nagyon jelentős lépések történtek az üzleti kapcsolatok helyreállításában, s ma már Oroszország – ha nem tévedek – a 7-8. partnerünk. Az orosz – a szovjet – „medve” iránti bizalmatlanság pedig sok szempontból érthető. Akik a II. világháború alatt vagy után sérelmeket szenvedtek el, azok fájdalmát ma sem vitatja senki, történelmi joguk, hogy megbocsátanak-e, hogy miként viszonyulnak e történelmi emlékezethez. Ezt egyetlen politikai kurzus sem veheti el tőlük, ide senkinek sincs joga beavatkozni. De a magyar politikai-társadalmi közösség egészének mégiscsak az az érdeke – akárcsak az egész európai közösségnek –, hogy korrekt, tárgyszerű, kiszámítható kapcsolatok álljanak fenn Oroszországgal.
l Putyin elnök visszarendezte Oroszország megtépázott önbizalmát – aligha véletlen: az egykori Lenin-képek helyett a volt elnök – ma kormányfő – fotói láthatók a funkcionáriusok irodáinak falán… Ennyire folytonos és zárt a rendszer?
– Mondhatni: ennyire. Ennek mély kulturális hagyományai, fundamentumai vannak – bár nem hiszem, hogy Putyin a fotókat különösebben igényelné. Meglehet: az európai szemnek ez fura, olykor bántó vagy groteszk. Bár nem ölt semmilyen tekintetben olyan mértéket, mint a késő szovjet érában a szerencsétlen Brezsnyev-kultusz, s pláne semmilyen mértékben nem összemérhető az egykorvolt Sztálin-imádattal. 2003-tól, 2004-től, amikortól az energiai konjunktúra szinte mindmáig a topon volt, Oroszország önbizalma valóban visszatért, a szovjetimázst, terhet végre maga mögé tudva. Immár nem egy gyenge, belső gondjai által lekötött, a Nyugat politikai elismerését mindenek felett kereső Oroszország pozíciónyerő kísérleteiről van szó, hanem egy mindinkább magabiztossá váló, érdekeit határozottan képviselő, időnként akár ütközést is vállaló hatalom fellépéséről. De jelenleg rengeteg a teher is rajta: a rubel devalválódását kell kiegyensúlyozni, óriásiak a vagyoni különbségek, s miközben 490 milliárd dollárnyi hitelt halmozott fel – ez a cégek adósságállománya –, maga az állam 40 milliárd dollárnyi tartozás alá ment le. De épp’ ezért belenyúl Putyin a „puttonyába”, a nemzetközi tartalékokból vesz ki újabb és újabb pénzeket, hogy megóvja az országot, nehogy a nagy stratégiai cégek egészben külföldi tulajdonba kerüljenek. Alapvetően azt gondolom, ha nem mítoszokkal hadakozna a külvilág – így mi és a volt szocialista tábor országainak lakói –, akkor meg lehetne találni azt a modus vivendit, amely mind az orosz érdekekre, mind a külvilág érdekeire tekintettel van, s számos olyan kérdés sokkal hatékonyabb megoldásához vezetne el, amelyeket konfrontatív helyzetben Oroszország feltartóztatása, kitaszítása esetén sokkal nehezebb vagy szinte lehetetlen megoldani. Az új Obama-kormány tekintetében is sokkal konstruktívabb, kiszámíthatóbb orosz kapcsolatnak nézek elébe…

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!