Szerencsés az, akinek ez a film nem mond semmit – így jöttünk ki a
moziból, lelkileg alaposan megtépázva Sam Mendez újabb Amerikai
szépségéről.


Bár a film a párkapcsolati és személyes boldog(talan)ság örökérvényű kérdéseit boncolja, A szabadság útjai megint egy jellegzetes amerikai kertvárosi történet. A tökéletes kép mindig a leghamisabb, ezt Mendez, a kiváló rendező (és Kate Winslet férje) már sokszor megmutatta nekünk. A connecticuti Plainfield olyan ragyogó idill, mintha csak Stepfordban forogna a kamera. (Roger Deakins fényképezte, aki A remény rabjait, és a Coen testvérek legjobb filmjeit, köztük a Nem vénnek való vidéket, a Fargót és A nagy Lebowskit is forgatta.) Errefelé csak az elmebetegek mondják ki az igazságot, de ugyan ki veszi komolyan azt, akinek kisütötték az agyát elektrosokkal. A többiek
hazudnak másoknak, egymásnak, önmaguknak. „Az igazságot senki sem felejti el, csak megtanulunk egyre jobban hazudni” – efféle súlyos mondatok hangzanak el a kertvárosi tip-top asszonyka (Kate Winslet) és a szürke öltönyös irodista-klón férje (Leonardo DiCaprio) között. Akkor is kész lettem volna belátni igazukat, ha kevesebbet ostoroznak ilyen veretes példabeszédekkel, és inkább rábízzák a két remek színészre, hogy játsszák el.
A Richard Yates regényéből (A szabadság útjai, 1961) készült film két szépreményű és különleges, vagyis két teljesen átlagos fiatal kapcsolatának története. Talán Rómeó és Júlia is így végezte volna, ha eljutnak az együttélésig és születik egy-két gyerekük. April és Frank egymásba szeretnek, April teherbe esik, összeházasodnak, és beköltöznek a „Szabadság útján” (angolul Revolutionary Road, ami a film eredeti címe) álló otthonukba. Frank rendes állást vállal, April nem színésznő, hanem háziasszony lesz, és szül még egy gyereket, hogy bebizonyítsa, az első nem csak baleset volt. Aztán lassan leesik, hogy senki nem azt kapta, amire vágyott, és elkezdik egymást marni, míg nem már csak egy kis házasságtörés segít feljavítani sérült önérzetüket, s az is csak ideig-óráig.
De April Wheeler még szereti a férjét – vagy csak nagyon menekülni akar a kisvárosi életből –, ezért az 50-es évek Amerikájában is meglepő gesztussal felajánlja, hogy költözzenek Párizsba, ahol ő fogja eltartani a családot, míg Frank kitalálja, mit szeretne csinálni az életben. Az ötlet persze megbotránkoztatja a mértéktartó szomszédságot, az asszonyok rettegnek, nehogy az ő férjük is előálljon az önmegvalósítás ötletével. Még Frank is gyerekesnek, felelőtlennek, anyagilag vállalhatatlannak látja April tervét. De az asszonynak mégis csak sikerül felébresztenie benne azt a nagydumás, álmodozó fiút, aki hitte, hogy többre viheti, mint az apja, ehhez képest most épp ugyanannál a vállalatnál húzza az igát, mint az örege. Frank végre ráeszmél, hogy az élet, amit él, pontosan az, amitől mindig is szabadulni akart. April pedig végre azt a fiút látja Frankben, akibe beleszeretett, aki „különleges”.
Szerelmük legboldogabb napjait
élik, míg Párizsról álmodoznak (akárcsak Csehov három nővére Moszkváról), de a történet nem lenne hiteles, ha nem gördülne elébük rögvest számos akadály. Talán egyik sem elháríthatatlan, ha igazán akarják Párizst, de egy is épp elég ahhoz, hogy eltérítse őket tervüktől. Frank a gyöngébbik láncszem – vagy a józanabb, a gyakorlatiasabb? Korábban csak az ideggyógyintézetben ápolt matematikussal (Mike Shannon, akit Oscar-díjra jelölték szerepéért) értik meg egymást, ám ez a „bolond” mindjárt a világ legellenszenvesebb teremtménye lesz, amint szembesíti Wheeleréket azzal, hogy egyáltalán nem is különlegesek, és ők is túl gyávák ahhoz, hogy a szabadság útjára lépjenek. Nincs teljesen igaza, April tudja, hogy még rendelkezik személyes szabadságával, és képes megdöbbentően hideg fejjel bátor(?) döntést hozni saját testéről, életéről. Búcsúja a legdrámaibb jelenet, futkos az ember hátán a hideg. Bár a filmet mintha Oscarra teremtették volna, meglepően kevés kategóriában jelölték, ráadásul Winslet alakítása mindenkit elhomályosít, még a kölyökképe dacára érett játékot mutató, és magát mesterien lealjasító DiCapriót is. Valószínű, hogy ő is fogja elvinni a nagy díjakat, és várhatunk még, mire Leo is megkapja az Oscart – kár, mert van egy fogadásom a Rómeó + Júlia óta, hogy egyszer még meg fogja. (A szabadság útjai, forgalmazza a UIP Dunafilm)

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!