Koalíciós kisvasút

A takarítatlan vagonok, az elgyötört, lézengő utasok kis száma, de még az ódon vaspálya állapota sem lehet elég ok erre. Pedig ez a fajta menet már nemigen rentábilis. Akkor sem szűnik meg, ha a vasutasok, még ha nem is a Parlament előtt, egy emberként ezért tüntetnének. Persze, hogy nem, hiszen ez a vasutazgatás kellemes. De sajnos, a politikai parazitizmus iskolapéldája. Esterházy Péter írta régen: „Földet vissza nem veszünk!”, ők pedig ezt tartják: „Audi-kulcsot vissza nem adunk!” És ma Kóka pártja az egyetlen Európában, amelyik valóban képes a fából vaskarikára: az ellenzéki kormánypártiságra.
Az már csak a vonat füstje, hogy „el tudnak képzelni” koalíciót még a Fidesszel is, persze, csak ha ez a vonzalom kölcsönös. Igaz, hogy az ember néha mond kínjában ezt-azt, de már lassan azt se tudni, mi mivel nő össze, már hogyha összetartozik.
Réges-rég, még anno Rákosi, a Szocialista Szellem Vasútjának kismozdonya kacskaringós füstöt eresztve pöfögött, vidáman zengett az ének, kedvesen mosolygott a főpajtás minden úttörőre (másokra kevésbé). Csakhogy, amint arra A tanúból biztosan emlékszünk, a nemzetközi helyzet közben folyvást fokozódott. Igaz, hogy például akkor, az ugyancsak népi demokratikus Romániában is „Hegyek között, völgyek között / kicsi vonat kanyarog, / kézen fogva ülnek benne / románok és magyarok”. De az Európai Unió eme szerény, gyom verte szárnyvonalán ma már ott utaznak velünk a szlovákok is, hogyha nem is velünk kézen fogva. Ám ne kanyarodjunk el ilyen messzire az emberi szabadságjogokat védő, Benes-dekrétumokat osztogató, magyarbarát szlovák vasutasok keskeny nyomtávú szerelvényével. Van nekünk saját vasutunk, már hogyha működik.
Kár, hogy a miniszterelnök, a fő masiniszta néhanap bloggernek vagy hipnotizőrnek, máskor meg a hortobágyi csikósok között eltévedt, dzsesszes anti-Rózsa Sándornak öltözik. Értem én, hogy kell az országjárás, de a bűvészmutatványok ideje már lejárt. Nem elég a hívőt megerősíteni hitében, aztán továbbállni, újabb harcra készen, miközben a hívő elfeledi az igaz tanítást. Személy szerint engem sohasem érdekelt, ki fúrja saját pártjában a kormányfő-pártelnököt, ki nem. Vagy, hogy lesz-e „puccs”, palotaforradalom, s hogy mennyire „demokratikus párt” az MSZP, ahol „helye van a vitának”, avagy nincs. Engem, földön járó, csak a saját gombját nyomó ellenzéki képviselőt egy dolog érdekel: a kormányzat munkájának végeredménye. És nem hiszem, hogy ezen éppen a mi gáncsoskodásunk rontana folyamatosan, minden mértéket meghaladóan. Ha én is a saját országom kibice volnék, örülnék: lám, ezek önmaguk elintézik egymást, párton és koalíción, kisvasúton, büfékocsin belül. Csakhogy ez közös szerelvény, észnél kéne lenni.
Ám, ha harc, akkor legyen harc! Legyen sok-sok népszavazás! Miért, Svájcban is van, még pedig hetente, nemde? Nosza, érjük utol a Fidesz-demagógiát, és tegyük a népszavazást – az általuk 2006-ban elvesztett választásnak a hányadik fordulóját is? – a növekvő Fidesz-tábor munkaterápiájából saját erőnket mutató kormánypárti demonstrációvá. Közben néhány elhaló hang arra figyelmeztet, hogy a népszavazás az alkotmány szerint nem a kormánybuktatás eszköze. (Mintha Sólyom László is azt mondta volna, ő ugyan nem ír ki előrehozott választást.) 
És ha Zuschlag, akkor legyen tisztasági csomag! Nem vall túl nagy politikai éleslátásra, hogy a képviselők javadalmazását – örök bulvártéma –, épp most húzzák elő. Másfél évtizedes szemforgatás után – miközben a választott képviselő díjazását az általa ellenőrzött kormány miniszterének fizetéséhez igazították, egészen az utóbbiak megduplázásáig – íme, itt az idő a rendbetételre. Senki el nem magyarázza, hogy a cél ez: az alapdíj mellett számla nélkül fölvett havi, például 250 km fölött nagyjából 370 ezer forint, meg a többi helyett a parlamenter csak egy díjazást kapjon, és utána rendesen adózzon – de miért most? Arról nem is szólva, micsoda jogfosztás, ugye, hogy egy polgármester ne lehessen még képviselő is?
Közben pedig úgy lesz, hogy ha beteg leszek, ahhoz nem mehetek, akiben megbízom, hanem csakis ahhoz, akit az én szeretett magánbiztosítóm számomra kijelöl (mert, ha nem, megint fizetek – újra). De a három „kis adóból” se lesz egy (nagy), marad három, mert a szavazáskor valahogy ez is csak elszállt. Igaz, előfordul, hogy miként a helyzet fokozódik, a szavazás is fölborul néha. Ez azonban csak a káosznak egyik következménye. A káosz okai azok, amelyek már most tragikusak.
Mohács után Magyarország három részre szakadt, a mai maradék már csupán kettőre. Ez a métely gyilkolja meg a közpolitikát, miközben „az emberek” (lásd korábban: „a polgárok”, vagy ellenkezőleg: a sok „panel-proli”) mindennapos állapota a bizonytalanság és a rosszkedv, másoknak a düh és a bosszúvágy, meg a számonkérés nyílt fenyegetése. Ezt a hangulatot az egyik szítja utcán és televízióban, és ahol csak tudja – miközben a másik riadt kapkodással végzi el ugyanezt. Az a gyilkos megosztottság, amit egy Fidesz nevű párt idézett elő Magyarországon, nem múlik el egy kormányváltással, noha már rég a csodájára jár fél Európa. A törzsi harc végeztével tort szokott ülni a győztes, mert sikere – nem a hazájáé – mindent igazol majd.
Ez a biztos vakvágánya mai kis magyar szerelvényünknek, amelyik azonban Erdélybe is átgördült, zökkenés nélkül. Nosza, érjük el vállvetve együtt, hogy ne legyen egyetlen erdélyi magyar képviselője se az Európai Parlamentnek! Legyen csak a román elnök, Basescu az egyik szára, mi pedig a másik annak a harapófogónak, amelyik összeroppantja az RMDSZ-t végre, hogy az EP után, a következő választásokon még a román törvényhozásban se lehessen képviselete, lásd magyar érdek. Mivel hogy mi hiszünk a szeretet és az összefogás erejében.
Ezt az ámokfutást pedig, ha akarjuk, ha nem, végig kell, hogy nézzük. A pálya széléről, vagy a lelátóról, mivel sokszor érezzük úgy, hogy csupán nézői vagyunk. De azt nem árt kőbe vésni, és észben tartani, hogy a küzdelem színtere a parlament, nem az utca.
Bölcs tévés beszélgetések során egyszerre két Cipolláról, szekértáborokról is gyakran szó esik. Mit tegyünk? Magunkra maradjunk, és akkor csak a gyűlölet meg a szitok köt össze minket másokkal, vagy az egésztől végleg megundorodunk, közömbösséget mímelünk, már csak önvédelemből is – avagy néha elgondolkodunk azon is, miért hagytuk, hogy így legyen?  

 

Csapody Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!