Molnár Vilmos
– Új, ezúttal anyaországi díj került a tarsolyába a Magyar Kultúra Napja alkalmából. A Márai Sándor-díj. A laudáció szerint különleges hangulatú novelláiért, megjelent köteteiért, a magyarországi és az erdélyi irodalmi sajtóban közölt írásaiért. Gratulálunk.
– Köszönöm, de nincs miért. Voltam már „irodalmi humorkirály” is… A közönség választott meg. Én csak teszem a dolgom. Persze magam is megköszöntem Budapesten, az Iparművészeti Múzeum aulájában Hiller István oktatási és kulturális miniszternek és Schneider Márta államtitkárnak, de azt is megmondtam – s mondom most is, magának –, fogalmam sincs arról, ki javasolt, ajánlott engem. Pedig még nyomoztam is utána! Azt hiszem, jól „össze is vesznék” vele… A Márai-díjat három személy veheti át, egyikük határon túli. Ez lennék én… De nem értem. Tényleg nem. A másik két díjazott Békés Pál és Háy János – nem ismertem őket személyesen, bár írásaikat eddig is figyelemmel kísértem. Szép a bronzból készült érem, Csikai Márta munkája… Mi itt, Csíkszeredában csak szerkesztjük a Székelyföldet, kétezer kinyomtatott példányunk elfogy – ez irodalmi folyóiratnál nem kevés, s úgy érzem: a Pannon-medence első öt kulturális lapja közt a helyünk. Ezt mindig hangoztatom, elmondtam már az E-MIL-ben, az Erdélyi Magyar Írók Ligájában, meg Pesten is… Kérdezte, tudom-e, hogy Bodor Ádám volt az első határon túli író, aki még ’96-ban, amikor e kitüntetés született, Kertész Imrével együtt vehette át a Márai-díjat. De mennyire, hogy tudom. Számon is tartom. Mert ő nagyon sokat jelent nekem. Neki, az írásainak köszönhetem, hogy íróember lettem. Az Utunkban – ma Helikon – rovata volt, addig nem nyughattam gimnazistaként, amíg be nem szereztem… Miatta vettem. Becsülöm szenvtelenségéért, e klikkes-klános világban való függetlenségéért, se ide-se oda nem tartozásáért. Megfordul olykor felénk is. Tisztelem – nem haverkodom.
– Dolgozott kétkezi munkásként is…
– Dolgoztam bizony. Bányász voltam Hargitafürdőn, a kaolinbányában; abból készül a porcelán. Ott is jó volt lenni. Írásaimban legalább nem „fantáziálok” a munkáslétről, gyárról, bányáról… Nem baj, hogy értek az anyaghoz – lám: az agyaghoz –, mert most éppen padlót rakunk idehaza, csempéből. S iszogatjuk közben az áldomásokat, mert hideg van! Voltak, akik elmentek – átmentek –, de azért kétmillióan csak itt maradtunk. Montaigne, a XVI. századi francia filozófus mondta mindig valamit lezárva: „… nem tudom…” Ma, amikor mindenki mindent annyira jól, sőt jobban tud, magam is mondom arra a kérdésre, miért maradtam: „nem tudom”. Azokat kérdezze, boldogok-e, akik elmentek. Mert bennem fel sem merült a „menés”. Érdemes itt lenni, itt élni.(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!