Három t a válságban

Pedig az unió egyik konzultatív testülete, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság egyáltalán nem közgazdász-ötletbörzét kívánt szervezni, de a jelek szerint nehéz ma olyan társadalmi, kulturális témát választani – itt az európai kommunikációról volt szó –, amely valahogyan ne kapcsolódnék a mai világgazdasági megrázkódtatáshoz. Egyelőre abban kell bíznunk, hogy a globális vita megcáfolja a magyar mondást, amely szerint sok beszédnek sok az alja, mert a helyzet súlyosságának ecsetelésében valóban nem takarékoskodnak a szavakkal sem a politikusok, sem az elemzők. A Nobel-díjas Paul Krugman messze nem az egyedüli, aki a mai megpróbáltatásokat az 1929-es nagy depresszió kezdetéhez hasonlítja, mivel az üzleti világ és a fogyasztó most is keveset vagy semmit nem költ, a bankok vonakodnak kölcsönadni, az iparágak meg nem vagy keveset termelnek. A Brüsszelben megjelenő European Voice publicistája két tudós tanulmányát idézi; Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff szerint a fejlett világ bruttó hazai terméke öt százalékkal is visszaeshet, s ez akár három évig is elhúzódhat. Csak reménykedni lehet abban, hogy nem lesz igazuk. Riasztó látleletekből és jóslatokból nincs hiány; a Washington Post elemzője a közép- és kelet-európai térség elégedetlenségét azzal indokolja, hogy a volt szocialista világban a politikai elitek elveszítették az emberek bizalmát, szerinte Lettország és Litvánia után másutt is bekövetkezhetnek tüntetések. Fontos átalakítások és reformok lennének szükségesek, hogy a válságot megfékezzék, ám a választók ezt több országban ellenzik. Nélkülük viszont nincs változtatás – foglalja össze a publicista az ismerős dilemma lényegét, kifejtvén, hogy a „népszerűtlen és korrupt” kormányokat könynyen elsodorhatja a világgazdasági forgószél. Nem különösebben hízelgő ránk nézve, hogy a legveszélyeztetettebb csoportban – szerinte – hazánk mellett három volt szovjet állam található, Ukrajna, Fehéroroszország és Lettország. A választók csalódása – a rendszerváltozás idején a közép-európaiak milliói a jobb élet reményében mondtak lelkesen igent a szabadpiacra és a többpártrendszerre – elvezethet a nacionalista, populista szólamok megerősödéséhez, a különféle kisebbségek elleni kemény fellépéshez, a tekintélyelvű politizálás térnyeréséhez. E jóslatnak ellentmondani látszik, hogy a kiábrándult választók – eltérően a múlt század harmincas vagy éppen hatvanas-hetvenes évtizedeitől – nem elsősorban a kapitalizmus ellen lázadnak, hanem a többnyire korrupt kormányok magatehetetlensége ellen. Ez persze nagyon összetett és talán nem is teljesen fölfejthető kérdés: a közép-európai periférián, de a fejlett centrumon is áthullámzik a vita, ki tud itt tenni valamit hatékonyan és eredményesen. Ritka, mint a fehér holló az olyan üzletember, aki a New York Times hasábjain azt követelte, hogy fizetésének akár a felét is vonják le adóként, mert még az is jobb, mint amit most csinálnak, nevezetesen a bankok föltöltése állami pénzekkel. Márpedig most az angolszász világban ez történik – egyszer meg is lesz a böjtje, csak ezt most nem emlegetik –, a központi beavatkozás ott a legintenzívebb a fogyasztás előmozdítására, ahol a legszabadabb a piac. A hagyományosan centralizált Franciaországban Sarkozy a héten azt közölte, hogy a válság ellenére  Párizsban nem csupán a fogyasztást, hanem a beruházásokat is élénkíteni kívánják. A skandináv jóléti államokban viszont a szociális kiadások növelésével igyekeznek enyhíteni a bajt – jó nekik, ők megtehetik. Ezek a gyógymódok mind arra épülnek, hogy a fejlesztő, tőkeerős állam valamiképpen belenyúl a piaci rendszerbe, de most nem az a legsürgősebben megválaszolandó kérdés, hogy hosszabb távon megint több lesz-e a piacból és kevesebb Keynes tanaiból – magam erre tippelek –, hanem hogy itt és most mit lehet tenni. A már idézett brüsszeli lap megjegyzi, hogy a kelet-európai dilemmát tetézi a nagy eladósodottság, s ketten már az IMF-hez fordultak – a magyarok és a lettek –, „mások is követni fogják őket”. Sovány vigasz, mert a jelek szerint gúzsba kötve könnyebb táncolni, mint a keresletet kölcsönpénzekből súlyosan eladósodva élénkíteni. A hazai gazdaságpolitika csak a közelmúltban fedezte föl a korábban sokszor lehetetlennek mondott adócsökkentést, ami a világban tapasztalható, talán legáltalánosabb recesszióellenes terápiához közelít, vagyis a kereslet ösztönzéséhez. Tétova, kapkodó, olykor ügyetlen kormánypolitika és egy kíméletlen, gyakran populista ellenzék – ha ez a politikai képlet, akkor a mainál jóval rövidebb alagútból is nehéz lenne kitalálni. Ha valamikor, akkor ma igazán szükség lenne a kreatív társadalomra, amint ezt az említett brüsszeli tanácskozáson az Európai Bizottság képzésért és kultúráért felelős tagja, a szlovák Ján Figel mondta. Nekünk ismerősen három „t”-t emlegetett: a tehetséget, a technológiát és a toleranciát.
Mindannyian tudjuk, melyikből állunk a leggyengébben.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!