Rükverc és szánalmas foltozgatás

De haladjunk időrendben. Minthogy e sorok írója épp Rómában tartózkodik, illő olasz lap idézésével kezdeni a részletesebb beszámolót. Itália legolvasottabb napilapjában, a Corriere della Seraban jelent meg a minap Pierluigi Battista „Il negazionismo intollerabile” (A tűrhetetlen tagadás) című írása, amelyben a szerző leszögezi: a Soá tagadása nem magánvélemény, s nem is holmi szellemi holdkórosok történettudományi vitájának álcázott hablaty. A holokauszttagadás szimbolikus ideológiai eszköz, amely miközben tagadja a tegnapi zsidók kiirtását, hevesen vitatja a mai zsidók túléléshez való jogát. Globális dzsihád, amely meg akarja tisztítani a világot a zsidóságtól. A zsidók megsemmisítésének programja – így a szerző – a Soával vette kezdetét, ám napjainkban a ma élő zsidók és Izrael megsemmisítésének szándékával folytatásra kész. A rögeszmés holokauszttagadó Ahmadinedzsád vagy a kommunista eretnekből  holokauszttagadóvá vált, végül az iszlám hitre tért Roger Garaudy mellett a XVI. Benedek pápa által a minap rehabilitált, bevallottan és közismerten holokauszttagadó Richard Williamson katolikus püspököt hozza szóba Battista. A szerző hangsúlyozza: az, hogy a pápa visszafogadta az elődje által kiközösített integrista lefebvriánusokat, az egyház magánügye, ám a holokauszttagadás nem egyházi belügy, „hanem a tűrhetetlennel szembeni türelem példája.” Battista felhívja a figyelmet: azok az értelmiségiek és politikusok, akik végigkönnyezték a „Schindler listáját” különféle megemlékezésekkel és antiliberális tiltó törvényekkel igyekeznek a lelkiismeretüket tisztára mosni, holott másra van szükség. Lelkesítő kulturális harcot kéne megvívnia ennek az értelmiségnek, s erről a harcmezőről az egyháznak sem volna szabad elszelelnie – írja Pierluigi Battista. 
Világi és egyházi katolikusok felháborodásától hangos a mértékadó nyugati sajtó: Richard Williamsonnak, a holokauszttagadó püspöknek a pápa által kezdeményezett visszafogadása komoly és felelős vitát indított el Európa nyugati felén. Franciaországban a La Vie című katolikus lapban ötven ismert katolikus értelmiségi (köztük több akadémikus) kezdeményezésére tiltakozó aláírásgyűjtés indult, közben a szerkesztőség vezetője a pápaság diszfunkcionális politikáját emlegette. A Le Monde cikkírója inkább szarkasztikus hangot ütött meg: a holokauszttagadókat gyakorlatilag lehet, morálisan azonban nem lenne szabad integrálni. A Vatikán lapja, az Osservatore Romano főszerkesztője, az egyházatyák neves kutatója, Giovanni Maria Vian félreérthetetlenül fogalmazott: minden holokauszttagadó kijelentés a zsidó nép mártírjainak emlékét sérti. A német egyházi vezetők közül többen – így Karl Lehmann mainzi bíboros és Robert Zollitsch freiburgi érsek közvetlenül a pápát bírálták, elfogadhatatlannak nevezve egy holokauszttagadó visszafogadását az egyház kebelébe, s javasolva a pápa személyes bocsánatkérését. Párizs érseke, André Vingt-Trois megértéséről biztosította a felháborodott zsidó közösségeket, a vatikáni döntéshozókat finom, ám félreérthetetlen megjegyzéssel illetve.
Philippe Barbarin lyoni érsek, Franciaország prímása, Williamson bocsánatkérését tartotta elégtelennek és szégyenteljesnek. Mint ismeretes, a botrány kirobbanását követően a gázkamrák létét tagadó, s a hullahegyeket egykedvűen méricskélő püspök (a zsidó áldozatok számát „mindössze” 200-300 ezer főre teszi) bocsánatkérése a cinizmus csimborasszója: nem az emlékezetükben vagy személyes sorsukban megalázott milliókhoz fordult Williamson, hanem közvetve a pápához, s csak amiatt sajnálkozott, hogy „meggondolatlan megjegyzéseimmel fájdalmat okoztam Őszentségének.” Barbarin még azt is hozzátette, hogy a holokausztot tagadó beszéd nem származhat keresztény embertől. Werner Thissen hamburgi érsek ezzel egyidőben kijelentette: ha a Vatikán nem tudott Williamson nézeteiről, rendkívül hanyag volt az eljárás. Ha viszont tudott, annál nagyobb a bűn és a felelősség.
Természetesen a Vatikán jól ismerte Williams gondolatait. A pápa teológusként is jól tudja, hogy az antijudaizmus konstruktív eleme a lefebvrizmusnak, hiszen ők azok, akik következetesen elutasítják a II. vatikáni zsinat szellemét, s a zsidóságot továbbra is deicidiummal (istengyilkossággal) vádolják, amely vád egyébként két évezreden át a teológiai zsidóellenesség fundamentumát képezte. Egykori kiközösítésük oka is ez volt, s teológiai tanításukon azóta sem változtattak. Legutóbb 2008 novemberében nyílt levélben fejtették ki álláspontjukat, amelyet a Vatikán is ismert. De nem maradhatott titokban a Vatikán előtt az az interjú sem, amelyben a püspök a szélsőjobboldal megszokott nézeteit visszhangozva jelentette ki, hogy 2001. szeptember 11-én az USA belső erői hajtották végre a merényleteket, hogy a közvélemény számára elfogadhatóvá tegyék az afganisztáni és iraki offenzívát.
A nyíltan holokauszttagadó Williamson visszafogadása részben morális-etikai okokból elfogadhatatlan, s értelmezhetetlen a humánum és a szeretet értékeire hivatkozó Tanítóhivatal részéről. De a pápai döntésben egyéb veszélyek is rejlenek, ezért is hallatta a hangját szokatlan intenzitással a politika világa. Heiner Geissler, a CDU korábbi főtitkára szerint míg a korábbi pápa az emberekben az azonosságot kereste, addig XVI. Benedek – akár a nőkről, akár a másként gondolkodókról, akár a homoszexuálisokról vagy az elváltakról beszél – a különbségeket. Más vezető kereszténydemokrata politikusok, így Angela Merkel kancellár és Norbert Lammert, a Bundestag elnöke szokatlanul éles hangon szólították fel a pápát döntése felülbírálatára és visszavonására. (Igaz, az ő pártjukban nem akadt egyetlen Semjén Zsolt-féle közszereplő sem, aki dühödten kérte volna számon politikustársain a pápával szembeni hangnemet – gondoljunk csak a Gyurcsány vatikáni látogatását követő semjéni kirohanásra.) Merkel egyenesen a holokauszttagadás egyértelműbb elutasítására szólította fel az egyházfőt.
Ugyanis a pápa immár sokadszorra bizonyította emberi érzéketlenségét és politikai inkompetenciáját. Hiszen emlékezzünk: pápaságának nem egész négy éve alatt többeket megsértett már: először 2006 májusában, auschwitzi látogatásakor a zsidóságot, amikor nem ejtette ki az antiszemitizmus szót a száján, az egyház felelősségét szóba sem hozta, viszont szólt a „bűnözők egy csoportjáról”, akik a német népet félrevezették. Aztán 2007 májusában Latin-Amerika bennszülöttei következtek: a pápa hallgatott a kereszténység felelősségéről a bennszülöttek elnyomásában, de hangsúlyozta, hogy a bennszülött lakosság a megváltó Krisztusra vágyakozott. 2007 szeptemberében a muszlim világot háborította fel egy 14-15. századi bizánci császártól vett, Mohamedet és az egész iszlámot elítélő durva idézettel, most pedig ismét a zsidók következtek. Ez utóbbi apropóján Elia Richetti velencei főrabbi a következőt mondta: „a pápa a zsidók és keresztények közti dialógust ötven évvel tolta hátrébb az időben.”
Időközben a Szentszék módosítván álláspontját, közzétett egy nyilatkozatot, amelyből kiderül, hogy csak akkor fogadják vissza a holokauszttagadó püspököt, ha az visszavonja nézeteit. A helyzet világos: nem teológiai megfontolásokról van szó, hiszen – mint ezt a napokban a La Stampanak adott nyilatkozatában Tissier de Mallerais, az egyik rehabilitált püspök újra leszögezte: „mi nem fogjuk megváltoztatni a pozíciónkat, ámde szándékunk Rómát visszatéríteni, azaz saját álláspontunkhoz elvezetni”. Vagyis a lefebvristák továbbra sem ismerik el a II. vatikáni zsinat határozatát a vallásszabadságról, az ökumenizmusról, vagy a zsidósággal kialakítandó új viszonyról. A vatikáni nyilatkozat a határozott politikai fellépésnek, kivált Angela Merkel egyértelmű szavainak köszönhető.
Magyarországon mindeközben csönd honolt. A KDNP tekintélyes nyugati rokonpártjaival ellentétben hallgatott, s néma maradt a párt aktuálpolitikai kérdésekben igen aktív izraelita tagozata is. Tán megkopott volna az egyház lándzsájának a hegye? De nem szólaltak meg a magyarországi katolikus értelmiségiek sem, akiknek pedig nyilvánvalóan volt véleményük a történtekről. S vajon miért nem hallatták a hangjukat a saját értékrendjükre, s a politizáláshoz való jogukra unos-untig hivatkozó hazai katolikus egyház főpapjai akkor, amikor nem valamely szakpolitikai, hanem az egész civilizált világot foglalkoztató egyházi kérdésben kellett volna állást foglalniuk?

Gábor György

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!