Az Arany Glóbuszt már megkapta A pankrátor főszerepéért Mickey Rourke, és a legjobb színész Oscar-díjára is jelölték. Az 52 éves művészhez olyan kultfilmek kötődnek, mint Az étkezde, a Rablóhal, Az alvilág pápája, valamint a 9 és fél hét, mégis elfordult a színészettől és profi bokszolóként próbált szerencsét.
l Hogy van mostanában?
− Teljesen el vannak cseszve a lábaim, Darren Aronofskynak köszönhetően megint tönkrementek. Állandó fájdalmaim vannak. Kiújultak a régi amerikai focis sérüléseim is. A birkózáshoz fel kellett szednem 16 kilót, és a térdeim nem bírták az extra súlyt. Csak úgy tudtam a filmet elvállalni, hogy mindent beleadok. Elhatároztam, hogy tisztelni fogom ezt a sportot és becsülettel mutatom be a pankrátorok világát, hogy a sportolók elismerését is kivívjam. A hátulütője az volt, hogy az első néhány héten három MRI vizsgálatom is volt. Kiment a térdem, a nyakam, megsérült egy csigolyám. Ha az ember háta kikészül, még a legerősebb is tehetetlen lesz. A saját cipőfűzőmet nem tudtam megkötni, nem is beszélve az ugrálásról. Felhívtam az ügynökömet, hogy ne mondjon semmit Darrennek, de majdnem félig lebénultam. Nem bízom az orvosokban, de a kaszkadőrök főnöke végül elvitt egy specialistához, aki a legjobb bunyósokat kezeli. Nem sokat vártam tőle, de két nap múlva már jobban voltam. Ha hamarabb elmentem volna hozzá, nem kellett volna egy hónapig hallgatnom Darrent, ahogy azt üvöltözi, hogy „csak 50 százalékot hozol ki magadból! Olyan vagy, mint egy istenverte bokszoló!”
l Felhasználta a bokszolói tapasztalatát?
− El kellett felejtenem, amit a bokszból hoztam magammal. Régen nem tartottam valami nagyra a pankrációt. Azt gondoltam, az idióták sportja. Lesajnáltam az egészet. Tizenöt évig bokszoltam, és olyan ütéseket gyakoroltam, amelyeket nem lehet előre kiszámítani. Nehéz volt ezzel szembe menni, és egészen hátulról kezdeni az ütéseket. Teljesen hülyének éreztem magam. Szerettem volna Aronofskyval dolgozni, de nem így. Aztán egy idő elteltével valami megváltozott bennem. Elkezdtem élvezni. Láttam, hogy mire képesek a profik, és azt gondoltam, hogy én is úgy szeretném csinálni, még akkor is, ha nem olyan jó az egyensúlyérzékem. Alaposan bekötöttem a csuklóimat, amelyeket egyébként már annyiszor eltörtem, hogy már nem is számolom. Aztán belőttem őket novokainnal, amit bunyó előtt tilos lenne. A próbákon elég csúnyákat estem. Olyan vagyok, hogy ha nem megy elsőre, később csak rosszabbul fog menni. De amikor háromezer néző előtt, két igazi mérkőzés között felvettük azt a jelenetet, sikerült bemutatnom a legnehezebb fogást. Erre a jelenetre büszkébb vagyok, mint az összes többi színészi munkámra a filmben.
l Valós személyről mintázta Randy „a kos” Robinson karakterét?
− Gyerekkoromban bokszmeccsekre jártam, miközben a többi barom pankrációt nézett. De a testvérem ismert egy nagyon furcsa figurát. Egy hosszú szőke hajú motoros volt, akinek be voltak durranva a térdei a sok eséstől. Mindig a nevét kántáltuk, hogy, „Magic! Magic!” Magic mindig teljesen le volt égve, a motorszerelés mellett birkózott néha. Nem volt mása, csak egy pólója, egy farmere és egy pár piros-fehér cowboy csizmája. A sportcsarnok mögött lakott egy régi iskolabuszban. Én ezt szerettem volna a filmben, de Darren inkább a lakókocsiparkot akarta.
l A szöveget részben saját maga írta.
− Igen. Nem igazán foglalkoztam a forgatókönyvvel, mert szerintem középszerű volt, de rájöttem, hogy a rendező képes lesz túllépni a forgatókönyv korlátain. Teljesen a fiatal Francis Coppolára emlékeztetett. Okos volt, megalkuvást nem ismerő és újító. Azt mondta nekem, hogy „figyelsz mindenre, amit mondok, megteszel mindent, amit kérek, és nem leszel tiszteletlen velem. És még nem tudok fizetni.” Tökös gyerek, gondoltam magamban. Azonban belement, hogy átírjam a komoly jeleneteimet a lányomat játszó Evan Rachel Wooddal, és a nagymonológot a végén. Ezért a filmben elhangzó szöveg nagy része személyes, és olyan élményeken alapul, amiket átéltem. Én szólalok meg a filmben. Abból indultam ki, hogy senkinek sem fog feltűnni, hogy magamról beszélek, de az emberek néha okosabbak, mint hinnénk.
l Tehát Randy és ön is hanyatló csillagok, akik megpróbálnak visszatérni?
− A lényeg a magányosság. Évekig éltem magányosan. Ha tönkreteszed a karriered és önmagad, az emberek nem sietnek azonnal a segítségedre. És velem nem kis probléma volt, hanem nyakig voltam a szarban. Tizenöt vagy tizenhat évig. Nem tudtam viselkedni, irányíthatatlan voltam, be voltam kattanva. Elvesztettem az otthonomat, a feleségemet, a pénzemet, mindenemet. A végén már a motorgyűjteményemet árultam készpénzért. Pedig ahonnan én jöttem, nem szokás eladni a motorodat. Sly Stallone adott nekem egy szerepet az Öld meg Cartert! feldolgozásában. Később tudtam csak meg, hogy saját zsebből fizetett ki, de megpróbálta titokban tartani. Valójában a pszichológusom mentett meg. Önmagamtól. A sikert nem bírtam elviselni, mert az emberek benyaltak nekem. Edényeket mosogattam, kidobó voltam kártyabarlangokban, kuplerájokban és transzvesztita bárokban. Hol voltak akkor ezek? És, amikor gyerekként molesztáltak, hol voltak? Majd szétvetett a düh. Meg kellett tanulnom, hogyan javíthatom meg magamban azt, ami tönkrement. Mindig ott lesz bennem az az őrült kis baltás figura, de most már tudom, hogy a tetteimnek következményei vannak. Sok tennivalóm van még.
l Tudja értékelni a rajongást és elismerést, amelyben most részesül?
− Hálás vagyok, de óvatos. Persze nagyon megbántam, hogy olyan mélyre süllyedtem a változáshoz. Szégyent és reménytelenséget éreztem, de most már jobb. Olyan, mintha nem is létezett volna a korábbi karrierem.
l Hogyan sikerült Bruce Springsteent bevonni a filmbe?
− Írtam neki egy levelet. Bruce és én több mint húsz éve ismerjük egymást, és tisztában van vele, hogy min mentem keresztül, hova jutottam. Elmondtam neki, mennyire szerencsésnek érzem magam, hogy végül nem ott kötöttem ki, ahol Randy. Nem sokkal ezután az éjszaka közepén felhívott Bruce, és közölte, hogy írna egy kis dalt nekünk, ingyen. Rohadtul gyönyörű, nem? Megtisztelve érzem magam, hogy szakított rám időt, mert amúgy nagyon elfoglalt. Oltári büszke vagyok erre a mesés mozira és arra, hogy Bruce is hozzátette a magáét. Még egy hollywoodi milliomos sem hívhatja fel ezt az embert csak úgy, hogy írjon neki egy számot. Axel Rose és a srácok is megengedték, hogy a „Sweet Child O’ Mine-t”
ingyen használjuk bevonuló zenének, mert nem fért volna bele a költségvetésbe. Baromira kitettek magukért a fiúk.
Fordította: Kántor Zsána
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!