Ön hol volt 20 évvel ezelőtt?
Nem hogy a politika nem érintett meg 1989-ben, de még az újonnan jött szabadságot és eufóriát sem éreztem, amit Török Ferenc Moszkva tér című filmjének fiataljai. Mélységesen untam az egész mizériát, amit megnézettek velem a tévében – például mikor Szűrös Mátyás kihirdette a Magyar Köztársaságot –, mert ezek nagy pillanatok, és majd egész hátralévő életemben emlékeznem kell rájuk. Gyerekként csak annyit tapasztaltam a rendszerváltásból, hogy többé nem a Patyomkin páncélost kellett rajzolni órán, és elmaradtak a szokásos úttörő akadályversenyek, mozgalmi ünnepekkor a sorfalállás ájulásig, és végre (no nem mindjárt, csak pár hónap elteltével) kivághattuk a kukába a piros műanyag nyakkendőt, amiből egy fél vasalótalpnyi rész már amúgy is hiányzott.
A következő élményem, hogy az egész család úton van Bécs felé, ahol borzasztó csórónak és topisnak éreztük magunkat – azok is voltunk, holott a Mariahilferstrassén vásárolt parabolateknőt hoztuk haza a tetőcsomagtartón, és út közben attól kellett tartani, nehogy felkapjon bennünket egy erősebb szélroham, majd órákig álltunk sorban a határon a többi mélyhűtőládával meg mosógéppel magasított Wartburg és Zsiguli között. Hétköznapjaimban sok minden nem változott, csak máshogy hívták. Anyukám többé nem kisszövetkezetben, hanem kft.-ben dolgozott, nem a „Felszabon” szálltunk le a buszról, hanem a Ferenciek terén. Oroszórákon már csak énekelgettünk, aztán a következő félévben elkezdtük inkább a németet, és nemsokára bekerültem a gimnáziumba, ahol az „igazi” szabadság várt.
Az MTV a rendszerváltás 20 éves évfordulójára készített sorozatot 1989-ről, ami egy közszolgálati tévének obligát feladat, de ettől még nem olyan sima ügy, mint összedobni egy nosztalgiabulit az archívokból. Hiszen ez még „élő történelem”, sokan emlékszünk rá, de mindannyian másképp, és még ma is komoly indulatok mozognak az akkori eseményekkel kapcsolatban. Ezért talán a legszerencsésebb utat választották azzal, hogy rengeteg irányból, a politika, a kultúra, a társadalmi változások és a személyes élmények felől is megvilágítják ezt az időszakot, mintha mozaikképeket raknának össze, melyekből a végén összeáll egy nagy egész. Megosztó leginkább a műsorvezető Erdős Gábor lehet, vagy szereti valaki, vagy a falra mászik mindjárt a hanghordozásától. Nincs elég mély „szín” a hangjában, ezért nem beszél eléggé dallamosan, nem tudja levinni a hangsúlyt mondat végén. Beszélgetései persze érdekesek, a riportalanyok megnyíltak neki, és készségesen meséltek húsz évvel ezelőtti, olykor igen személyes élményeikről.
Önmagában a visszajátszás nem lenne elegendő a jó műsorhoz, a néző – főleg a fiatalabbak – igényli a kommentárt, az értelmezést, nem csak a képi magyarázatokat. Ebben és a tévedések elkerülésében két szakértő, Romsics Ignác és Halász Gábor is segített. Tetszik az ötlet, hogy mintegy idézőjelbe tették az archív felvételeket, mintha egy videomegosztó oldalon néznénk őket, miközben a jelenkori beszélgetések teljes képernyőn látszanak. Mégis csöppet zavaró, hogy ilyenkor végig villog egy gomb, mint a sportközvetítéseken a visszajátszást jelző „R” betű. Ezzel együtt dinamikus, jól szerkesztett és vágott, izgalmas képi világú műsorokat kaptunk, melyek tanítanak, elgondolkodtatnak, és nemritkán szórakoztatnak is.
Vicces volt újra látni Árkus Józsefet, ahogy bőrkabátban beállt az odavetített cicis nőcik elé a Szuperbolában, meg Nagy Bandó Andrást, egy szerpentinekkel teledobált vacak kis színpadon, vagy Hofit kardigánban. A döglött hintalovat nem érdekelte a körítés, annyira igaz volt, amit mondtak, és szívből nevettünk, még ha olykor kínunkban is.
A fekete dobozos felvételek közt már jócskán akadt hajmeresztő, hogy te jó ég, milyen bátrak voltak ezek a tüntetők meg a szónokok (köztük a fiatal Pokorni Zoltán, Magyar Bálint, Deutsch Tamás, Csengey Dénes, de ott volt Mécs Imre is), vagy hú, de látszik az oszlató rendőrökön, hogy be vannak tojva. Az is eszembe jutott, hogy a mostanság rendszerváltást követelők hasonló lelkesedést és izgalmakat élhetnek át egy-egy tüntetésen, csakhogy ők mintha lemaradtak volna 1989-ről, mint a Goodbye, Lenin! című német vígjátékban az anyuka, aki kómából ébred 1990 nyarán, és a vasfüggöny mögötti NDK-ban képzeli magát. De csak azért teheti ezt továbbra is, mert többen fáradoznak azon, hogy ebben a hitben tartsák.
Bálint Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!